Épp elmélyülten bámulom az előző
esti baseball meccs összefoglalóját, amikor J. J. dübörgő léptekkel leszáguld a
lépcsőn. Bevágódik mellém a kanapéra, amitől az besüpped, én meg felé kezdek
dőlni. Azonnal látom rajta, hogy valami nyomasztja, mert a nagyujjkörmét rágja.
-
Megint összevesztek a szüleid? –
kérdezem aggódva. Sajnos náluk ez mindennapos.
-
Nem. Most másról van szó – tördeli
hatalmas mackó kezét.
Felkapom a kapcsolót, és kinyomom a
tévét. Biztos, hogy valami fontosról lehet szó, ha így viselkedik.
-
Holnap jön meg Cassie, és meg akarom
lepni valamivel, mert egy éve lesz, hogy összejöttünk az évnyitó bulin. De
segítened kéne kiválasztani. Azt hiszem, egy nyaklánc jó lenne, valami aranyos
medállal.
-
Én segítsek? – lepődöm meg.
-
Igen, te is lány vagy!
-
Igen, de… de – habogom. Mégis
mikor hallott engem ékszerekről beszélni? De szegény olyan kétségbeesetten néz
rám, hogy nem tudok nemet mondani neki. – Rendben, oké, veled megyek –
sóhajtom. - De az én kocsimmal megyünk – jelentem ki.
Odakint olyan nagy a hőség, hogy nem bírnám ki J. J. lerúgott terepjárójában, amiben évezredekkel korábban tönkrement a légkondi, és azóta sem volt képes megjavíttatni. Felém nyújtja a kezét, és olyan lendülettel húz fel a kanapéról, hogy azt hiszem, kiszakad a karom.
Odakint olyan nagy a hőség, hogy nem bírnám ki J. J. lerúgott terepjárójában, amiben évezredekkel korábban tönkrement a légkondi, és azóta sem volt képes megjavíttatni. Felém nyújtja a kezét, és olyan lendülettel húz fel a kanapéról, hogy azt hiszem, kiszakad a karom.
-
Upsz, bocsi. Néha elfelejtem, hogy
nem haver vagy – szabadkozik, majd megpaskolja a fájós vállam.
Összesen három óra és negyvenkét
percbe telt J. J.-nek kiválasztania egy hülye köves nyakláncot Cassie-nek. Nem
is értem, hogy engem minek hozott magával, hiszen semmilyen érdemleges
véleményt nem tudtam kinyögni egyik darabról sem. Ahogy kilépünk a
bevásárlóközpontból, megcsapja az arcomat a fülledt meleg levegő. Úgy érzem,
felgyullad a testem, és alig kapok levegőt. Miért épp Floridába kellett
költöznünk, miért nem tudott George leszerződni mondjuk a Minnesota Vikingshez?
Amikor beszállunk a kocsiba, gyorsan beindítom a motort, és a légkondi
nyílásához tartom az arcomat.
-
Te aztán tényleg rosszul viseled a
meleget – gúnyol ki a barátom.
-
Utálom – morgom. - Londonban
jelenleg tizenöt fok van, és esik az eső. – J. J. csak röhög rajtam.
-
Menjünk el Peep papához, egy fagyi
kehely jólesne – mondja, mire bólintok. J. J. vet még egy elégedett pillantást a
nyakláncra, mielőtt a kesztyűtartóba dugja.
-
Cassie biztos odalesz érte – mondom.
Ha már a kiválasztásnál nem tudtam segíteni, remélem, ezzel támogatni tudom egy
kicsit.
-
Biztosan kedvelni fogod. Cassie
irtó aranyos lány.
-
Biztosan – válaszolom
elgondolkozva.
Lassan kezdem megszokni, hogy az
emberek megbámulnak J. J. mellett, hiszen ő közel két méter magas, nagydarab
focista fiú, míg én hozzá képest maximum egy játékbabának tűnök. Mit sem
törődve az emberek méregető pillantásával, az autóból kiszállva Peep étterme
felé vesszük az irányt, némi hűsítő jégkrém reményében.
Miután felmarkolunk egy hatalmas
csavaros fagyit, J. J.-nek még be kell szaladnia a tisztítóba az anyja
ruhájáért, de mivel én nem bírnám ki ilyen melegben fél órát ácsorogni az
izzasztóan meleg fertőtlenítő szagú üzletben, ezért inkább a kocsi melletti fa
alatt várakozom. Már az ujjamról nyalogatom le a fagyi maradványait, de J. J.
még mindig nem ért vissza. Kezd nagyon is melegem lenni, ugyanis hosszú farmer
van rajtam, a levegő meg kábé ötezer fokos. Türelmetlenül dülöngélek egyik
lábamról a másikra, és a tisztító ajtaját szuggerálom. Ekkor, mintha a semmiből
jelennének meg, négy srác tűnik fel a parkolóban. Azonnal látszik rajtuk, hogy
igazi bajkeverők, ahogy a gördeszkájukkal trükköznek, közben meg trágár
szavakat ordibálnak egymásnak. Biztos vagyok benne, már csak a méretükből
ítélve, hogy ők is focisták, mindegyikük magas és izmos, de fel sem érnek J. J.-hez.
A gördeszkájuk hangosan zúg végig az aszfalton, és az egyikük azzal kezd el
szórakozik, hogy egy szemüveges srácot üldöz, aki ügyetlenül megpróbál kitérni
előle. Hiába ugrik félre szegény, a deszkás srác tovább ijesztgeti azzal, hogy felé
gurul, aztán az utolsó pillanatban mindig irányt vált. Aztán meg persze ezen
röhögnek, mint az idióták. Szegény szerencsétlen fiú lélekszakadva rohan át az
út másik oldalára. Mivel új szórakozás után kell nézniük, természetesen felém
veszik az irányt. Hárman megállnak tőlem úgy háromlépésnyire, és megállítják a
gördeszkájukat a lábukkal, de a negyedik társuk olyan közel jön, hogy szinte a
fába préselődöm, csakhogy elhúzódjak tőle. Megáll előttem, felbillenti a
lábával a deszkáját, és a kezébe veszi. A fejem mellett a fának támasztja a
karját, így szinte teljesen az arcomhoz hajol, mire a kezem azonnal ökölbe
szorul. Ha azt hiszi ez a seggfej, hogy kikezdhet velem, hát akkor le fogom
lombozni.
-
Hello cicus. Téged meg mi szél
fújt errefelé? Azt hiszem, mi még nem találkoztunk. Mike Sanders, szolgálatodra.
Felhúzom az egyik szemöldökömet,
elég flegmán ahhoz, hogy értse, mennyire lenézem a hülye szövegéért. Látszik
rajta, hogy megszokta már, hogy a legtöbb csaj odavan érte, mert magabiztosan
visszaszól.
-
Hé, nem kell ez a nézés, csak a nevedet
kérdeztem – mondja rosszallóan, aztán meg rám vigyorog.
Fölényesen felvesz egy hajtincset a vállamról,
és csavargatni kezdi az ujján, mintha csak azt várná, hogy egyetlen
pillantásától belé fogok szeretni. Hát azt várhatod öreg, gondolom magamban.
-
A nevem Effie, és még véletlenül
sem vagyok a cicusod – csattanok fel, azzal meglököm a vállát, amitől egy kissé hátratántorodik. Ellépek tőle, otthagyva mind a négy barmot.
A hülye haverjai húúzni kezdenek,
amiért így kikosaraztam a nagymenő barátjukat, aki csak hangosan röhög.
-
Még találkozunk, Effie! – szól
utánam, mire felmutatom a középső ujjamat, erre újabb hangos röhögésben törnek
ki.
-
Mekkora barom – motyogom magam
elé, és a tisztító felé veszem az irányt.
J. J. szerencsére már jön velem
szembe, így látja, hogy a négy gördeszkás srác még mindig felém néz, és obszcén
dolgokat mutogatnak.
-
Eff? Minden oké? – J. J.
kifulladva szalad hozzám. – Mit akart tőled Sanders? – kérdezi mérgesen.
-
Semmit – dünnyögöm, és megforgatom
a szemem. Már megszoktam. A legtöbb srác amiatt, hogy hosszú, dús hajam van, kerek
csípőm és fenekem, már azt hiszik bármire kapható vagyok.
-
Gyerünk, menjünk – morogja, aztán megragadja
a karom a könyökömnél, és a kocsihoz irányít, majd beterel az anyósülésre.
Már tíz perce hajtunk az autópályán,
amikor J. J. megszólal.
-
Mike Sanders egy elkényeztetett
pöcs. Seth Reed ölebe. A Bulldogok
csapatában játszanak mindketten – magyarázza.
-
Bulldogok? Azt hittem a Darnell
csapatát farkasoknak hívják.
-
Így is van. A Bulldogok a városi csapat,
vagyis azoknak az egyesülete, akik nem elég jók ahhoz, hogy a suli csapatában
játszanak. Reed az irányító, Mike meg szélső védő. Mindkettejük apja bankár, és
iszonyatos pénzeket kaszálnak azzal, hogy tisztességtelen üzleteket kötnek. A
két barom pedig azt hiszi, az apjuk pénze elég messzire viszi őket ahhoz, hogy
úgy érezzék, bármit megtehetnek.
-
Csak Mike beszélt hozzám. Melyikük
Reed?
-
Sötétbarna haj, karamell színű
bőr. Így már megvan?– J. J. leírása arra a srácra illik, aki azt a szegény
szemüveges fiút ijesztgette. - Az idény első meccsén szét lesz rúgva a segge –
mondja J. J. harciasan. - Bailey gondoskodik róla, amúgy is ki nem állhatják
egymást.
Mosolyognom kell. Látom, hogy erre J. J. válla
megnyugodva lejjebb ereszkedik.
-
Miért nem kedvelik egymást?
–kérdezem.
-
Régi sérelmek. Nem bírnak egy
légtérben együtt maradni anélkül, hogy egymás torkának esnének.
-
El tudom képzelni. Sandersre és a
haverjaira ráférne egy alapos gyepálás - mondom bosszankodva. - Szeretnék már
találkozni a barátaiddal – váltok témát.
-
Imádni fognak téged – lelkesül fel
J. J. ismét. - A buta pomponos csajok után felüdülés leszel a számukra.
-
Azt hittem Cassie is a pompon
csapat tagja.
-
Igen, de ő kivétel – legyint, mire
mindketten hangosan felnevetünk.
Másnap reggel nagyon idegesen
ébredek. Az elmúlt egy hónapban csak J. J. meg én voltunk, de ma végre
megismerkedem az összes barátjával, és ettől összeszorul a gyomrom. Ráveszem
magam, hogy kimásszak az ágyból, mire majdnem átesem J. J.-n. Teljesen kiment a
fejemből, hogy nálam aludt, pedig az elmúlt héten ez a harmadik, hogy itt
maradt éjszakára.
-
Bocsi, ne haragudj – suttogom, de
úgy látszik ő mindebből semmit nem is érzett.
Az egyik keze a szemén, a másik meg
kicsavarodva maga mellett terült szét, miközben hason fekszik a vendégmatracon.
Átmászom rajta, és kibotorkálok a fürdőbe.
A hajam szénaboglyaként terül szét a
fejemen. Olyan hosszú és dús, de legfőképpen meleg, ráadásul nehéz kezelni, főleg
ebben a hőségben. George nem engedi, hogy levágassam, mert szerinte így anyára
hasonlítok. Annyit legalább engedélyezett, hogy tépettre vágassam, így elöl a
legrövidebb része csak az államig ér, a leghosszabb pedig majdnem a derekamig. Be
kell ismernem anyának ez a legjobb öröksége, amit rám hagyott, a sötét hajam és
a kék szemem. Próbálom az ujjaimmal valahogy elrendezni a tincseket, de inkább
feladom. Lehúzom a bőrt a szemem alól, úgy érzem alig aludtam, ami valószínűleg
igaz is, mert fél háromkor J. J. még mindig arról áradozott, hogy mennyire
várja, hogy Cassie végre hazaérjen. Csak hümmögtem, de azt hiszem többször is
elaludtam a történetmesélés közben.
Felöltözöm, fogat mosok, és mire végzek,
J. J. már a gatyáját rángatja magára, közben hatalmasat ásít. A jelenet
éppannyira természetes, mintha a bátyám tenné ugyanezt. J. J.-vel barátok
vagyunk, és semmi több. Félkómásan mászunk
le a lépcsőn, odalent síri csend van, a többiek már elmentek itthonról. J. J.
leül az asztalhoz, és a fejét a kezére hajtva próbál még egy kicsit szunyókálni.
Reggelit varázsolok az asztalra, és ő azonnal tömni kezdi magát. Amikor véletlenül
a pólómra nyomok egy nagy adag ketchupot, addig nevet, míg majdnem megfullad a
szájában lévő kajától. Nagyot kortyol a poharából, hogy csillapítsa a köhögést.
Miután lemegy a folyadék a torkán, undorodó képet vág.
-
Azt hiszem megromlott a tejetek – mondja
grimaszolva, aztán feláll, én meg hangos nevetek, amikor a fejét a csap alá
tartja, és úgy iszik.
-
Nincs a tejnek semmi baja. Ez
szójatej – nevetek rajta. Úgy néz rám, mintha káromkodtam volna. – Allergia,
emlékszel?
-
Uh, szörnyű – mondja borzongva. -
Nincs itthon normális tej?
-
Nincs! – vágom rá, és tovább tömöm
magam.
Látom, hogy az éhség felüluralkodik
a szójatej iránti undorán, és tovább eszik. Miután az utolsó morzsát is
elpusztítja a tányérjáról, megint felemeli a poharát, hogy igyon, de a keze
félúton a levegőben megakad, és inkább visszateszi a konyhapultra.
-
Most megyek, és iszom egy pohár jó
hideg tehén tejet – hangsúlyozza
bosszúsan a szavakat. Aztán tényleg lecsúszik a bárszékről, és elindul a
kijárat felé. - Tízre érted jövünk! – kiabálja
hátra, de meg sem fordul.
Időm sincs megkérdezni, hogy kivel
jön értem, mert azonnal kiszáguld a házból. Egyedül maradok, és ekkor a mellkasomba
máris visszaköltözik az a furcsa idegesség, ami az esti buli miatt napok óta
szorongat. Felhajtom a maradék tejet, és aggodalmasan visszahajtom a fejem a
kezemre.
v
Habár jó benyomást akarok tenni a
barátaira, azért kiöltözni nem fogok. Már csak azért sem, mert nem akarom, hogy
bárki is rám mozduljon. Épp elég, hogy én vagyok végzősként az egyedüli új
diák. Ennél több figyelemre tényleg nem vágyom, ezért sötétkék farmert veszek
fel, ami a térdénél szaggatott, és egy fehér csipkés szélű toppot. Tudom, hogy
ha nem takarom a melleimet mindenki engem fog bámulni, ezért felveszek egy
szürke pulcsit rá. Fehér converse dorkót húzok, és ezzel le is tudom a készülődést.
Teljesen átlagos amerikai középiskolásnak nézek így ki. Legalábbis az én fejemben
ők így néznek ki. A sötét hajamat begyömöszölöm egy baseball sapka alá, így már
teljesen biztos vagyok benne, hogy nem fogok senkinek sem feltűnni. Elég fiúsan
nézek ki, ami totál kiborítja majd Julie-t. Már így is teljesen ki van bukva
amiatt, hogy vásárolgatás, és normális lányos elfoglaltságok helyett, én inkább
rögbi edzésekre járok, és folyton srácokkal lógok.
Tízkor J. J. küld egy üzenetet, hogy
kicsit később jönnek, mert Bailey gépe késett, de nemsokára itt lesznek értem.
Addig lemegyek a földszintre.
-
Mi ez a sapka? – nyafogja Julie,
amikor meglát a lépcső tetején. – George mondd meg neki!
De a tesóm elmélyülten olvas valami
sport magazint a kanapén, közben a lábát az asztal tetején pihenteti, és csak
dörmögve megismétli, amit a menyasszonya mondott. Julie dühösen legyint.
-
Legalább a sapkádat vedd le,
kérlek! A gyönyörű hosszú hajad! Így olyan vagy, mintha fiú lennél – sopánkodik.
-
Akkor jó – vágom rá, majd hála égnek dudálnak a ház előtt.
Odaszaladok a bátyámhoz, puszit
nyomok az arcára, és már repülök is ki az ajtón, mielőtt Julie felráncigálna
átöltözni. Nem kell időre hazajönnöm, a bátyám megbízik bennem, tudja, hogy
ismerem a határokat. Legalábbis az alkohollal, tudom hol a határ.
J. J. fekete terepjárója áll a házunk
előtt. Már messziről látom, hogy a kocsi tele van nagydarab, focista srácokkal.
Nem a méretük az, ami megijeszt, hiszen a bátyám állandóan hazahordta a haverjait,
inkább attól tartok, hogy mit gondolnak majd rólam. J.J. kiugrik a kormány
mögül, és hatalmas mackó ölelésébe fog, mint minden egyes alkalommal, ha
találkozunk. Hátulról kiszáll az egyik barátja.
-
Ő Scott – mutat felé J. J.
Scott valamivel alacsonyabb, mint J.
J., világos barna haja van, és karakteres arca még jóképűnek is mondható. A
karján van több tetoválás is, és a fülében egy olyan fültágító micsoda. Elmosolyodom,
ahogy ő is, és intünk egymásnak.
-
Ő pedig Parker - mutat J. J. a
kocsiba, a hátsó ülés felé.
Parker előrehajol, hogy jobban lásson, és
szerényen mosolyog rám. Nagyon világos szőke haja van, ami felfelé van zselézve,
és habár ő is végzős, jóval kisfiúsabb arca van. Amikor elmosolyodik, a szemei
csillognak, és barátságosan felém nyújtja a kezét. Félig behajolok az autóba,
hogy elfogadjam. Nagyon rendes srácnak tűnik.
-
Bocs, de neked kell középre másznod, mert nem
férünk el – mondja Scott szabadkozva. Össze kell húznom magam, hogy elférjünk
hárman a hátsó üléseken.
-
Hé, engem senki be sem mutat? –
fordul hátra bosszankodva az anyósülésről egy pimasz mosolyú srác. Oldalt
felnyírt, felül oldalra fésült, sötétbarna haj, jóképű gödröcskék, hetyke
vigyor. A mellkasa és a karja izmos, és az öltözéke kifogástalan. Ránézésre ő a
csapat Don Juanja. J. J. megforgatja a szemét, majd felénk fordul.
-
Effie, ő itt Campbell – mutat be
neki.
-
J. J.!? – mondja Campbell számon
kérőn, közben engem méreget a szemével. – Miért nem említetted egyszer sem,
hogy Bailey-t egy ilyen dögös csajra cserélted le?
-
Campbell, most az egyszer fog be!
– vág vissza J. J., mire nevetnem kell.
-
Azt hiszem, le kéne passzolnunk
Bailey-t Effie-re. Miatta nem férünk el soha itt hátul – mondja Scott, erre
hatalmasat röhögnek.
-
Az akcentusuk passzol, de esküszöm
Bailey többet nyafog, mint egy csaj – erre még hangosabb nevetésben törnek ki.
-
Azt hittem ő is itt lesz –
szólalok meg. – J. J. nem azt mondtad, hogy késik a gépe, és rá vártok?
-
Ja, de jelenése van az apjánál,
úgyhogy majd a buliban találkozunk vele – válaszolja.
-
Ja, haza kellett mennie, hogy
lemossa a nyakáról a rúzsfoltokat. Képzeljétek csak el, ahogy a csajok a lábába
kapaszkodnak, ő meg próbálja lerázni magáról őket – röhög fel Campbell, mire a
többiek is beszállnak.
-
A legtöbb csaj bele van zúgva
Bailey-be – magyarázza meg Parker.
-
Minden csaj bele van zúgva Bailey-be. Még Paige
Miller is, aki amúgy a lányokat bírja – mondja Campbell szarkasztikusan.
Campbell a maga nevében igen jóképű srác, nem az esetem, de el tudom
képzelni, ahogy a lányok többsége epekedik utána. De mit tudhat ez a Bailey, ha
még ő is ilyen elismerően nyilatkozik róla? Remélem, hogy nem az a tuskó féle
srác, aki tudja magáról, hogy jól néz ki, és ezt ki is használja, mint mondjuk
Sanders. De nem tudom elképzelni, hogy J. J.-nek egy ilyen fajta srác legyen a
legjobb barátja. Most már tényleg türelmetlenül várom, hogy megismerhessem
végre.
A srácok az előző esti baseball
meccsről kezdenek vitatkozni, hogy McDonall miért harmadikként ütött, amikor
neki kellett volna a lineup végén lennie, és hogyha Smith nem duplát, hanem
triplát futott volna, akkor nem vesztették volna el a játékot. J. J. és én
pedig ez ellen érvelünk. Fel sem tűnik, amikor megérkezünk a zsúfolt ház elé,
ahol már javában tart a buli. A zene annyira hangos, hogy az utca végéről
hallani lehetett, és a kocsi ablakai megremegnek, amikor megállunk.
-
J. J. nem is mondtad, hogy az új barátod
ennyire képben van a baseballban – mondja elismerően Campbell az első ülésről.
-
Ja, és még nem is láttad, milyen
profi rögbiben – dicsekszik J. J. – Ráadásul a bátyja a Jaguars új irányítója
lesz ebben az idényben.
-
Miiii? – emeli fel a hangját Campbell
kábé a magas C-ig.
-
Na, neee – hüledezik Parker és
Scott is. - Lő és touchdown! – kiabálják izgatottan, majd összeérintik az
öklüket előttem. Csak nevetni tudok rajtuk.
-
Rögbizel, ha? Rögtön kiszúrtam a
dögös hátsód– szól hátra Campbell, majd kipattan a kocsiból.
-
Jelentkezned kéne a rögbi csapatba
– mondja Scott, majd ő is kiszáll. Fura, hogy mindenki ezt mondogatja.
A ház egészen kint van a város
szélén, közel a parthoz. Szomszédok nincsenek, és a sötétben a háztól elég
messze látok csak világosságot. Itt biztosan nem zavarunk senkit. Annyian gyűltek
össze, hogy már a ház előtti gyep is zsúfolásig tele van piros műanyagpoharakat
szorongató diákokkal. Miután a srácok
kivágódnak a kocsiból, hangos kurjantások közepette eltűnnek a házban, így csak
J. J. és én maradunk.
-
Kérlek, nem hagyj itt – motyogom.
Senkit nem ismerek itt, ezen a pár fiún kívül, és most újra elég elveszettnek
érzem magam. Örülök, hogy J. J. előtt nem kell a kemény csajt játszanom.
-
Na, gyere – mondja mosolyogva,
aztán a vállamra teszi a kezét, mire majdnem megrogyok a súlya alatt.
Bent zsúfolásig tele van a ház, a
zene ordít, mindenki a másik fülébe kiabál, és többen félmeztelenül futkároznak.
Az biztos, hogy Angliában senki nem rendez ilyen bulikat, legalábbis nem ilyen
nyíltan. Erről eszemben jutnak az otthoni titkos bulik, amikből kimaradhatatlan
voltam, így egy kicsit próbálok ellazulni, és kiélvezni a dolgot. Hiszen a suli
még el sem kezdődött, és máris szereztem magamnak egy nagyon jó barátot, és J. J.
haverjai mind nagyon jó fejnek tűnnek. Ennél többről nem is álmodtam volna,
mielőtt ideköltöztünk.
Ahogy végignézek a házon, a hátsó üvegajtók
teljesen ki vannak tárva, és az udvar közepén van egy medence. Többen a vízben állva
iszogatnak, vagy éppen őrültek módjára a vízbe ugrálnak. J. J. és én bemegyünk
a konyhába, aztán a kezembe nyom egy pohár sört.
-
Idd meg mind! Totál görcs vagy.
Próbálom felhajtani az egészet, ahogy ő tette,
de a buborékok felkúsznak a fejembe. Szörnyű, olcsó sör íze van.
-
J. J., mivel itatod azt a szegény
lányt, mi? – lép oda hozzánk egy nagyon aranyos arcú, vörösesbarna hajú,
szeplős lány.
J. J. arcán hatalmas mosoly terül
szét, ahogy a hang felé fordul, majd hirtelen felkapja a lányt, és körbeforog
vele. A lány hátrahajtja a fejét, és élettel telin nevet. Amikor J. J. leteszi
a földre, hatalmas tenyerét a barátnője apró arcára teszi, összeérintik a
homlokukat, közben szerelmesen egymásra mosolyognak.
-
Szia! – fordul felém a lány. –
Cassie vagyok - kiabálja a fülemhez. Majd a fülére mutat, és jelzi, hogy a zene
írtóra hangos. Bólintok.
-
Effie. – Mutatok magamra. - Örülök, hogy végre találkozunk.
Próbálom túlkiabálni a ricsajt, de
nem vagyok benne biztos, hogy értette, amit mondtam, de azért elmosolyodik,
mégpedig olyan őszintén, kedvesen és barátságosan, amitől melegség jár át.
-
Gyere, adok neked valami rendes
innivalót.
Már épp hálálkodni akarok, amikor
valami piros löttyöt nyom a kezembe, és összekoccintja a poharainkat. Nem
akarok bénának tűnni, ezért lehúzom az egészet, ahogy ő is tette. Meggy íze van,
ami aztán égető tűzzé változik a torkomban, mire köhögve kapom a kezemet a szám
elé. De legalább nem volt olyan borzasztó, mint a sör. Pár perc után érzem,
hogy az alkohol kezd a fejembe szállni, és kissé elernyednek az izmaim. Cassie
mesélni kezd, és csak beszél, és beszél. A hangos ricsaj miatt nem értek mindent,
bár tudom, hogy a nyári élményeiről áradozik. Szerencsére J. J.-vel nem hagynak egyedül,
amiért hálás vagyok nekik, de egy idő után irtó kínos kezd lenni a dolog. Szerencsétlenül
toporgok mellettük, pedig biztosan szeretnének kettesben maradni.
-
Kimegyek a mosdóba. Ti menjetek,
dumáljatok kicsit, én elleszek – mondom magabiztosan, mert J. J. bizonytalanul
néz rám. Tudom, hogy jó barátként nem akar egyedül hagyni, de én sem akarok
önző lenni. Egész nyáron külön voltak, megérdemelnek egy kis időt kettesben. Különben
is mi történhetne velem?
J. J. útba igazít az emelet felé, és
habár nem kell kimennem, elindulok felfelé a lépcsőn. A ház valószínűleg parti
házként üzemelhet, ugyanis nem látom semmi jelét annak, hogy valaki lakna itt.
Követem J. J. utasításait a folyosó végére, ahol a mosdónak kell lennie.
A kezem félúton jár a levegőben a
gomb felé, amikor az ajtó kivágódik, mire a széle pont a homlokomnak csapódik. Te
szent szar! Úgy érzem, betört a koponyám. Felszisszenek, és összegörnyedek a
földön, a kezemet azonnal próbálom a fájó részre szorítani. Iszonyatosan lüktet
a homlokom, a fájdalomtól csillagokat látok.
-
Jesszus, jól vagy haver? – kérdezi
a mosdóból kilépő srác aggodalmasan.
Megrázom a fejem, kissé szédülök. A srác
letérdel elém, aztán leveszi a sapkát a fejemről, amitől az összes hajam a
hátamra omlik. Felnézek rá, miközben a homlokomra szorítom a kezem.
Te jóságos ég!
Azonnal zavarba jövök, mert a srác
iszonyatosan jól néz ki. Az első, ami
feltűnik rajta, az a mély sötétkék szeme, ami meglepetten pont az enyémbe
bámul. A sötét szőke haja félig a homlokába lóg, amolyan hanyagul borzosan. Ráférne
egy hajvágás, de mégis irtóan szexi tőle. Kikerekedett szemekkel bámul rám, és
csak bámul, teljesen megfelejtkezve magáról. Amikor az egész már nagyon kínossá
kezd válni, akkor zavartan elkapja rólam a tekintetét. Megfogja mindkét karomat
a könyökömnél, és felhúz a földről. Bizsereg a bőröm, ahogy belé kapaszkodom, a
szívem meg majd kiugrik a helyéről. Ahogy felegyenesedünk, én pont olyan magas
vagyok hozzá képest, hogy az arcomat éppen a nyakhajlatába tudnám fúrni. Zavaromban
a fehér pamut ingjét bámulom, ami ráfeszül a mellkasára. Miért kellett így
beégnem előtte?
-
Bocs, ne… ne haragudj, azt hittem, fiú vagy – szabadkozik.
A hangja ideges, zavarban van, akárcsak én. Próbálok
valami frappáns választ kigondolni, de az agyam nem működik. Eltolja a kezemet,
hogy megnézze nem-e hagyott bennem maradandó kárt. Ahogy felém hajol, megérzem
a parfümje férfias, mégis egyedi karakterét. Ahogy a karját felém nyújtja, és a
kezét a homlokomhoz érinti, olyan közel kerülünk egymáshoz, hogy felfedezem az
ingjéből áradó frissen mosott ruha kellemes aromáját, de ezen túl is érzékelem
a bőre jellegzetes illatát, ami egyszerűen ő maga. A kezét az arcomra teszi, és
összehúzott szemmel vizsgálja a homlokomat, aztán a hüvelykujjával simogatni
kezdi a bőrömet. Alig két perce ismerem ezt a fiút, mégis olyan gyengéden ér
hozzám, mint még soha senki korábban.
Nem merem megkérni, hogy hagyja abba, mert azzal beismerném, hogy
észrevettem, másrészről pedig túl jó érzéssel tölt el az érintése. Amikor rájön,
hogy mit csinál, kínosan elkapja a kezét.
-
Jól vagy? – kérdezi aggódva. Nem
tudok megszólalni. Én, Effie Lockhart, még sosem maradtam néma egy sráctól sem.
Soha. A hangom azonnal elárulná milyen hatással van rám, így csak hümmögök és igenlően
megrázom a fejem.
Biztos vagyok benne, hogy látja
rajtam, hogy zavarba hozott, ugyanis az arcom ég. A srác egyenesen a szemembe
bámul, és olyan közel hajol hozzám, hogy alaposan szemügyre tudom venni a
sötétkék szemét.
Sok kékszemű emberrel találkoztam
már, de az övé a tengert juttatja az eszembe, és eddigi életem legboldogabb
pillanatait. Azokat a nyaralásokat, amikor a mama és a papa még élt, és nyaranta
elvittek minket a tengerpartra. Van arról egy emlékem, amikor a papa a
motorcsónakjával kihajóztunk egészen a nyílt tengerig. Emlékszem, hogy nagyon
nevettem, ahogy a hullámok dobálták a csónakot, és közben a szél az arcomba
hordta a sós vizet. Ott kint, a nyílt tengeren volt ilyen gyönyörű, csillogó
mélykék a tenger vize, mint a srác rám meredő szemei. Mégis valahogy
felfedezem, hogy a meglepődöttség mögött a szemei bánatosak, aggodalomtól és
némi fáradtságtól csillognak.
-
Lucas vagyok – kap észbe, és
hadarva bemutatkozik. Felém nyújtja a kezét, amit elfogadok, és én is kinyögöm
a nevem.
-
Effie – motyogom. A tenyerem ég,
ahogy megszorítja.
-
Örültem – mondja egy enyhe
mosollyal a szája sarkában. - Bocs, de mennem kell, a haverjaim várnak rám. Remélem
rendben vagy, Effie. – A nevemet kihangsúlyozva ejti ki.
Elmosolyodom, és bólintok, hogy
minden rendben. Még egyszer int, aztán leszalad a lépcsőn.
Na jó, elég ebből a marhaságból!
Mióta szoktam én elpirulni jóképű srácok előtt? A fürdőbe lépve gyorsan magamra
zárom az ajtót. A szívem úgy kalapál, hogy majd kiüti a mellkasom. Nem megy ki
a fejemből a gyönyörű mélykék szeme. Nem kéne ilyen ostobán viselkednem, de
tényleg. Ez nevetséges.
Nagy nehezen visszatuszkolom a
hajamat a sapkám alá, így egy kicsit el tudom takarni a hatalmas piros foltot,
amit az ajtóval való találkozásom okozott. Amikor lemegyek az alsó szintre J. J.
és Cassie már nincsenek ott, ahol hagytam őket. Egy perc nézelődés után
kiszúrom őket a medence szélénél, ahol Scott, és egy másik srác azzal
próbálkozik, hogy belökjék J. J.-t a vízbe, de ezzel csak azt érik el, hogy J. J.
mindkettőjüket könnyedén a medencébe löki. Nevetve lépek oda Cassie mellé.
-
Gyerekek – rázza a fejét, és
tovább röhögünk a két vizes fiún.
Cassie egy újabb pohár meggyes
löttyöt nyom a kezembe. Most már sokkal jobban esik, mint elsőre. A fejem
legalább kevésbé sajog tőle, de azért óvatosan kortyolom, nem akarom megszegni George
„ne gyere haza részegen” szabályát, mindjárt az első este, hogy kimaradok.
Szerencsére J. J. el van foglalva a haverjaival, így nem veszi észre a foltot a
homlokomon, különben biztos, hogy ki akarná tekerni a srác nyakát, aki művelte.
Cassie integetni kezd mellettem a barátainak, mert megjelentek a pompon csapat
lányai. Mind totál ki vannak öltözve.
Miniszoknyában, becsavart hajjal, és tökéletesre sminkelve állnak a medence
szélénél. A fiúk többsége feléjük bámul,
és csorgatja a nyálát. Az biztos, hogy őket senki nem nézi ma fiúnak.
J. J. felém fordul.
-
Elvoltál. Minden rendben? –
kérdezi halvány aggodalommal.
-
Persze – mondom, de egy kicsit
lejjebb hajtom a fejem, hogy a sapkám eltakarja a homlokomon éktelenkedő vörös
foltot.
J. J. hirtelen felkapja a fejét, és
elnéz mellettem, aztán az arca felderül, és hatalmas mosolyra húzza a száját.
Izgatottan a hátam mögé kiállt.
-
Bailey! Öregem, azt hittem
elvesztél apád házában, és ide se tolod a képedet!
Bailey neve hallatán izgulni kezdek,
mert tényleg nagyon jó benyomást akarok kelteni, nem akarom, hogy azt higgye,
lenyúltam a legjobb barátját. Kortyolok még egyet a poharamból, hogy
megnyugodjak a találkozás előtt, majd lassan fordulok meg. Amikor meglátom,
kinek szólt J. J., prüszkölve köpöm ki az egészet.
-
Te szent szar! – csúszik ki a
számon.
-
Effie, minden rendben? – kérdezi J.
J. bizonytalanul, de aztán izgatottan a barátja felé indul.
Ez nem lehet igaz!
Megtörlöm a kézfejemmel a számat,
miközben a gyönyörű kék szemű srácot bámulom, aki alig negyed órája fejbe
vágott az ajtó szélével. A két barát boldogan csap egymás tenyerébe, majd a
vállukhoz rántják a másikat. Az nem lehet, hogy az egyetlen srác, aki valaha
izgalmat váltott ki belőlem, már csak azzal, hogy hozzámért, J. J. legjobb
barátja legyen.
-
Jelenésem volt – magyarázkodik a szőke srác.
Amikor elengedik egymást, a fiú észrevesz, és látom rajta, hogy egy kissé megdöbben. Hezitálva intek neki.
Amikor elengedik egymást, a fiú észrevesz, és látom rajta, hogy egy kissé megdöbben. Hezitálva intek neki.
-
Hé, te? – mondja meglepetten,
aztán elmosolyodik. Eddig fel sem tűnt az angol akcentusa. Annyira lefoglalt,
hogy bámuljam, hogy fel sem tűnt, hogy nem amerikai. Ha figyeltem volna, már
rájöhettem volna, hogy kicsoda.
-
Ti ismeritek egymást? – néz hol
rám, hol a barátjára J. J. értetlenül. A kék szemű srác zavarba jön, de végül
nem szól semmit az emeleten történtekről.
-
Ja, mondjuk úgy, hogy korábban összefutottunk – nyomatékosítja a szót. Az angol akcentusába már vegyült némi amerikai
is, de ez is csak most tűnik fel. Ennél sokkal jobban oda szoktam figyelni a
részletekre. Mégis mi a fene bajom van?
-
Remélem nem voltál vele bunkó! – néz
J. J. mérgesen a barátjára. – Ugye nem volt veled bunkó? – fordul aztán felém.
Megrázom a fejem, miközben Bailey-t bámulom.
-
Nem, dehogy – nyögöm ki végül.
Bailey meglepetten néz rám. Gondolom azt várta, hogy majd elnyafogom neki az
ajtóval való közelebbi megismerkedésem részleteit. De hála égnek, ekkor Cassie
lép oda hozzánk, félbeszakítva a kínos beszélgetést.
-
Szia Bailey! – köszön neki, majd ők
is megölelik egymást. Bailey közben végig engem bámul. Zavarban vagyok attól,
ahogy rám néz, ezért a cipőm orrát vizsgálgatom.
-
Hé, haver! – kurjant fel Campbell
harsányan, amikor hátsó ajtón kilépve észreveszi a barátját. Egymás tenyerébe
csapnak, és Campbell a mellkasára rántja Bailey-t. – Apám, te aztán totál kész
vagy a focira! – Azzal keményen az izmos karjára csap. – Nézd már ezeket a
karokat! Mennyit nyomsz fekve mi? – Bailey mosolyogva megforgatja a szemeit. –
Adnod kell egy-két tippet, haver. Mit szedsz? Ginsenget, keratint… vagy várj,
acai bogyót, azt hallottam, az most nagyon megy.
-
Egész nyáron egy építkezésen
dolgoztam, kibővítettük anya konyháját, Camp.
-
Ja persze, már emlékszem.
Ahelyett, hogy velünk jöttél volna az edző táborba. Hé, Scott, nézd ki nőtt
nagyra a nyáron! – kiált oda a barátjának Campbell.
-
Király lesz az idény, haver! - mondja Scott, és ő is magához rántja a
barátját. – Jó újra látni, öregem – mondja neki barátságosan.
Az egyből látszik, hogy a srácok mennyire közel állnak egymáshoz.
- - Mi mást csináltál még az ős öreg
Angliában, amellett, hogy köveket hordtál? – kérdezi Campbell idétlenül, mire
Bailey elneveti magát. - Megkóstoltál néhány teázó, dúsgazdag, angol spinét?
- - Később találkozunk, Campbell –
mondja tettetett bosszúsággal Bailey, Campbell idétlenkedésére válaszul.
- - Tuti meghúzott párat – súgja oda
Scottnak, de Bailey már nem is figyel rájuk.
-
Szeretnék menni. Fáradt vagyok –
ásít Cassie. J. J. rám néz.
- Szuper. Azt hiszem, nekem is ennyi
elég volt mára - mondom.
- Csak beugrok a táskámért, és
elköszönök Elice-től – hadarja Cassie.
-
A kocsinál várlak titeket –
mondom, majd szétválunk. Intek Bailey-nek, és kierőltetek egy mosolyt.
Szánalmas.
Átmegyek a házon, és az utcán parkoló
autóhoz sietek. Az éjszaka közepén járunk, és kezd egy picit hűvösre fordulni
az idő. Leveszem a sapkámat, így az összes hajam a hátamra hullik, de már nem
bánom. Beletúrok a kezemmel, már egészen nyomta a fejemet, ahol megütött az
ajtó. Fázósan ölelem át magamat a karommal.
Már vagy tíz perce állok a kocsi
mellett, türelmetlenül fel-alá kezdek járkálni, de a többiek még mindig sehol. Nem
értem miért tart nekik ennyi ideig elbúcsúzkodni. Az oldalammal az autónak
támaszkodom, de egy újabb perc várakozás után idegesen ellököm magamat. Amikor megfordulok,
rémülten hátraugrom, mert egy fiú áll mögöttem, és engem bámul. Seth Reed az,
azonnal felismerem.
-
Egész este téged kerestelek –
mondja akadozó nyelvel.
-
Hát, megtaláltál – mondom kissé
gúnyosan, és széttárom a karom.
-
Jól nézel ki – böki ki kertelés
nélkül, azzal szemérmetlenül tetőtől talpig végigmér. Pontosan, ahogy azt már
megszoktam.
-
Mit akarsz? – kérdezem. Reed
elvigyorodik, látszólag tetszik neki a tökösségem.
-
Te és én. Találkoznunk kéne.
Kettesben. – Erre a kezét az autó tetejére támasztja a fejem mellett. Ha most
azt hiszi, elolvadok a vadító mosolyától, eléggé téved, akárcsak az idióta
Sanders barátja.
-
Állj be a sorba, haver – mondom
bosszúsan.
Tudom, hogy ez mennyire nagyképűnek
hangzik, de ezeket a srácokat mással nem igazán lehet kezelni, mint a saját
egoista eszközeikkel. De láthatólag Reedre ez sincs hatással, mert csak röviden
felnevet. El akarom tolni magamtól, hogy
kilépjek mellette, de a kezem félúton megáll a levegőben, amikor Bailey jelenik
meg a semmiből, aztán Reed és közém ugrik.
-
Valami gondod van Reed? – kérdezi
mérgesen.
A testtartása fenyegető, egyet hátra
kell lépnem, olyan közel van hozzám. A mellkasát kidomborítja, és lekezelően
beszél tovább.
- Ajánlom, szállj le róla! – A mutatóujját fenyegetően
a srác arcához emeli. Jobbnak látom még egy lépést hátrálni. Utálom, ha a srácok
így viselkednek, mert annak mindig verekedés szokott lenni a vége.
-
Effie és én csak elbeszélgettünk
egy kicsit – feleli ártatlanul.
Nem igazán hatja meg Bailey fenyegető testtartása. Körülbelül
egymagasak, és a termetük is hasonló, de nem akarom megtudni, melyikük
kerekedne felül a másikon. Nem igazán értem mi ez az erőfitogtatás, hiszen alig
pár szót beszéltünk, arról nem is beszélve, hogy egyiküket sem ismerem igazán,
sőt szinte egyáltalán. Mintha csak
megérezték volna az emberek, hogy balhé van kialakulóban, egyre többen kezdenek
el kiszállingózni a házból, annak reményében, hogy egy jó kis verekedésnek
lehetnek szemtanúi.
-
Nem akarlak még egyszer a közelében
látni, megértetted? – Bailey mutatóujja még mindig vészesen közel van Reed
arcához, de ő csak bosszantóan vigyorog. Egyértelmű mit akar elérni. Láthatóan
jó úton jár.
-
Álljatok le! – szólok rájuk, de le
sem veszik egymásról a szemüket.
-
Talán hagyhatnád, hogy Effie
döntse el, hogy kivel akar beszélni. Különben is, ha csak rosszul veszel
levegőt Hallmann kirak a csapatodból és… – gúnyolódik Reed kekeckedve, mire
Bailey tekintete szinte elködösül, ahogy Reed felé lendíti a kezét. Dühödt
morgás tör fel belőle. Már azon vagyok, hogy
rávetem magam, hogy megelőzzem a kialakuló verekedést, amikor a semmiből J. J.
töri át a bámészkodók körét, és lefogja Bailey karját.
-
Húzzatok el a francba! – rivall rá
Reedre, akihez ugyanekkor lépnek oda a hülye haverjai. J. J. hangja tiszteletet
parancsoló. – Majd jövő héten szét lesz rúgva a seggetek a pályán.
Mivel ő a legmagasabb és legtermetesebb,
Reed és a bandája hátrébb húzódik.
-
Meglátjuk! Meglátjuk! – köpi
vissza Reed gúnyosan, aztán felnevet. - Gyerünk! - Int a kis bandájának, aztán még
egyszer lenézően végignéz a fiúkon, mielőtt eltűnnek a házban.
-
A fenébe is, haver!- ragadja meg
J. J. Bailey pólóját idegesen. – Más sem
hiányzik, minthogy kispadra kerülj még az idény megkezdése előtt. Direkt fel
akart húzni! – csattan fel J. J., azzal elengedi Bailey ingjét, és még taszít
is egyet rajta. Sosem láttam még J. J.-t ilyen durván viselkedni.
-
Rohadt életbe! – fakad ki Bailey,
amitől még összébb húzom magam. Felelősnek érzem magam az egész miatt. – Vidd
haza! – mondja mérgesen.
A gyéren megvilágított utcán is
látom a gyönyörű kék szemeit, ami most úgy mered rám, hogy attól lesütöm a
szemem. Olyan lekicsinylő és haragos a tekintete, hogy nem bírom állni,
teljesen zavarba jövök. Az utcára kitóduló emberek máris suttogni kezdenek.
-
Csak vidd haza – mondja aztán
csendesebben, de a hangja feszült marad. Aztán még egyszer bosszúsan rám néz,
és idegesen a hajába túr. Bailey tekintetétől úgy érzem, máris beskatulyázott a
bajkeverő liba kategóriába. Pedig alig két szót szóltam Reedhez. Ettől viszont
mérges leszek.
-
Miért csinálsz úgy, mintha én
lennék az egészért a hibás? Te jöttél ide, és fenyegetted meg! - kiabálok rá.
Bailey láthatóan meglepődik azon,
hogy ilyen vakmerően visszavágok neki, de mielőtt válaszolhatna J. J. elrángat
tőle, és beültet a kocsiba. Duzzogva rángatom magam elé a biztonsági övet, ami
kétszer is megakad a hirtelen rántástól. Dühösen keresztbe fonom a karomat magam
előtt, hogy tudtára adjam, nem tetszik, hogy csak így elráncigált. Miért bánik egyáltalán
velem úgy, mintha bajban lennék? Tényleg csak két szó volt az egész.
Egész úton egy szót sem szólunk egymáshoz. Cassie többször is aggódva fordul hátra, hogy ellenőrizze, egyben vagyok-e még. Mintha csak azt várnák, hogy bármelyik pillanatban sírásban török majd ki. Pedig ettől nem kell tartaniuk. A szüleim halála óta nem sírtam, és két tesztoszterontól túlfűtött tizennyolc éves srác nem is fog megríkatni.
J. J. a házunk előtt rak ki, és kiszáll velem, hogy megöleljen. Ettől egy kissé lenyugszom.
Egész úton egy szót sem szólunk egymáshoz. Cassie többször is aggódva fordul hátra, hogy ellenőrizze, egyben vagyok-e még. Mintha csak azt várnák, hogy bármelyik pillanatban sírásban török majd ki. Pedig ettől nem kell tartaniuk. A szüleim halála óta nem sírtam, és két tesztoszterontól túlfűtött tizennyolc éves srác nem is fog megríkatni.
J. J. a házunk előtt rak ki, és kiszáll velem, hogy megöleljen. Ettől egy kissé lenyugszom.
-
Sajnálom, nem akartam gondot
okozni – motyogom a mellkasába. Cassie is kiszáll, és miután J. J. elenged, ő is
megölel.
-
Nem értem mi ütött Bailey-be – kezdi
J. J. zavartan. - Tudom, hogy utálja Reedet, de azt hittem ezen a részen már
túl vagyunk, hogy meg akarja verni, mint… mindegy - mondja, aztán elhallgat. Látom,
hogy ezt a mondatot már nem fogja befejezni.
Elbúcsúzom tőlük. Visszaszállnak az
autóba, de csak akkor hajtanak el Cassie-vel, amikor felérek a házunk ajtajához.
Csendben osonok fel az emeletre. Az óra hajnali fél négyet mutat. Egy gyors
zuhany után szinte beájulok az ágyba. Ahogy a fejem a párnához ér szédülni
kezdek a meggyes italtól, a fülem pedig még mindig zúg az üvöltő zene miatt.
Elhatározom, hogy bocsánatot fogok kérni Baileytől, amint tehetem. Semmi kedvem
feszültséget generálni a két barát között. Szerencsére nem álmodom semmit, csak
a nyugodt sötétség vesz körül, ahogy lehunyom a szemem.
Nagyon imádom. A második rész olyan szinten megfogott, hogy nagyon várom a kövi részt. J.J. a kedvencem nagyon bírom a szövegét, meg a stílusát.
VálaszTörlés