Másnap reggel viszonylag korán ébredek fel, ami meglepő a tegnap
hajnali kimaradásomhoz képest. A fejem tele van mindenfélével. A tegnap este és
az első tanítási nap miatt a gyomrom állandó feszültségben áll, ezért az
ilyenkor legjobban bevált módszert alkalmazom, hogy kiürítsem a fejem.
Edzőruhát veszek és futócipőt húzok, majd elkocogok J. J. házához, hogy
rávegyem, jöjjön el velem futni.
Bekopogok a házuk ajtaján, mire azt azonnal ki is nyitják
nekem. Meglepődőm, mert Mrs. Williams áll az ajtóban, egyik kezében
kávésbögrét, a másikban meg újságot tart, láthatóan indulásra készen áll.
Elegáns szürke kosztüm van rajta, ami kifogástalanul simul magas, vékony
alakjára. Sötét haja tökéletesre fésülve omlik a vállára, és sötétbarna
szemeivel ugyanolyan barátságosan néz rám, mint J. J. szokott. Az egész
megjelenése azt sugallja, hogy „velem aztán nem fogtok szarozni”.
-
Jó reggelt, Mrs. Williams.
A tőlem telhető legudvariasabb modoromat veszem elő, mire
elmosolyodik, és visszaköszön.
-
J. J.? – kérdezem.
-
A szobájában van. Még alszik –
mondja.
-
Köszönöm – kiáltok vissza a vállam
felett, és ezzel el is szaladok mellette. A lépcső felénél járok, amikor Mr.
Williams jelenik meg a tetején.
-
Jó reggelt, Effie! – köszön rám
kedvesen, mégis olyan szigorú és hivatalos a hangja.
Ő is elegáns,
testreszabott öltönyt visel. J. J. szülei mindketten ügyvédek. A kifogástalan
megjelenésüket nézve szinte nehéz elhinni, hogy az amúgy tökéletes külső mögött
egy darabokra hulló család van.
-
Na végre, el fogok késni –
korholja megrovón Mrs. Williams a férjét.
Kettesével veszem
a fokokat, hogy ne kelljen hallanom a veszekedésüket. Nem tudom, J. J. hogyan
tudja ezt elviselni minden nap. Julie és George nem szoktak veszekedni, előttem
legalábbis soha, a szüleimből pedig csak arra emlékszem, mennyire szerették
egymást, bár akkor még csak tizenegy voltam.
J. J ajtaját félig nyitva találom. Gondolom, a mamája már
tett egy kísérletet a felébresztésére. Odabent félhomály fogad, mert a sötétítő
még mindig le van engedve. Legjobb barátom hason fekve horkol, az egyik keze
lelóg az ágyról, így gondolom, a mamája ébresztési kísérlete sikertelen volt.
-
J. J., kelj fel, megyünk futni! –
kiáltok rá hangosan, de válasz helyett csak valami nyöszörgésfélét kapok. –
Gyerünk, ne kéresd magad.
Megindulok az ágya felé, de majdnem átesem egy halom
mosatlan ruhán, amit az ajtó mellett hagyott egy halomban, gondolom, hogy a
mamája később begyűjtse. Épp csak annyi időre emeli fel a fejét, hogy
elborzadva az órájára nézzen, aztán a hátára fordul, és a karját a szemére
teszi.
-
Megőrültél?! Hajnali hét óra van -
morogja. - Bailey lent van a pályán, menj, futkározz vele – mondja, erre újra
horkolni kezd. Nevetve kifordulok a szobájából. Nem látom értelmét, hogy tovább
könyörögjek neki.
Egy ideig vacillálok, hogy valóban lemenjek-e a pályára,
hogy ott találkozzak Baileyvel a tegnap este után, de rájövök, hogy úgysem
tudom majd elkerülni a suliban. Jobb lenne még azelőtt tisztázni a dolgokat,
hogy ott összefutnánk.
A pályáig kocogva teszem meg az utat, ami közel negyed
órámba telik. A nap már most is perzseli a bőrömet. Amint közelebb érek, látom,
hogy Bailey tényleg ott rója a köröket. Talán így elmondhatom neki, amit akarok
anélkül, hogy tizenöt másik fiú venne körül minket. Amint látótávolságon belül
kerül, azonnal feltűnik, hogy nincs rajta póló, így meztelen hátán a napfényben
megcsillannak az izzadságcseppek. A pálya szélén ott hevernek a cuccai, így én
is ledobom mellé a kulacsom. Bailey elég feszes tempót diktál, alig tudom
beérni.
-
Mindig ilyen korán kezded a napot?
– kérdezem lihegve.
-
Ez az egyetlen hely, ahol
nyugodtan tudok gondolkozni – válaszolja mogorván.
Ezt célzásnak veszem, úgyhogy többet nem szólalok meg, de
valójában nem is bírnék. Bailey olyan tempót diktál, amit a végén már nehezemre
esik tartani vele, és a levegő szúrja a tüdőmet. Úgy hat kilométer után
kifulladva terülök el a földön. A reggeli nedves fű hűsítően hat a kiizzadt
bőrömre. Meglepődöm, amikor letelepszik mellém, bár nem értem, miért gondoltam,
hogy el akar majd kerülni. A térdeit felhúzza, és a kezeit rátámasztja, közben
ő is zihálva veszi a levegőt.
-
J. J. mondta, hogy kint leszel.
Nem tudtam rávenni, hogy jöjjön ki velem – szólalok meg, amikor a csend kezd
kínossá válni.
-
Nem lep meg. Tavaly folyton
elkésett a suliból, mert elaludt – mondja, közben tépkedni kezdi a füvet.
-
Nem akartalak megzavarni… - kezdem
szabadkozva.
-
Ilyenkor szoktam megtervezni
fejben a meccsek lépéseit - mutat a homlokára. - Futás közben legalább tudok
erre koncentrálni.
Pontosan ezért járok ki én is, hogy kiürítsem a fejem, de
ezt nem mondom ki hangosan.
-
Szóval, Effie, honnan jöttél? –
kérdezi.
Meglep, hogy beszélgetést kezdeményez. Tegnap elég durva volt velem,
amikor hazaküldött J. J.-vel. Egy ideig csendben maradok, de végül úgy döntök,
nem hozom fel azonnal a dolgot.
-
Londonból. És te?
-
Liverpooli vagyok.
-
Mióta élsz itt?
-
Négy éve. Itt kezdtem a középsulit
- teszi hozzá magyarázatképp.
-
Szerencsés vagy. Utolsó évesként
ide kerülni… - fanyarul elhúzom a számat.
-
Gáz – fejezi be helyettem.
-
Eléggé - helyeselek.
-
J. J., és láthatólag a csapatom is
nagyon bírnak téged – mondja, de a saját véleményére nem tér ki. – És úgy
hallom, rögbiben is tűrhetően játszol. Campbellnek meg be nem áll a szája a
dögös a hátsódról. Parker pedig…
-
Oké, elég! – állítom meg. – Értem
én. Utálsz. – Meglepődötten néz rám.
-
Ezt miből gondolod? – kérdezi.
-
Látom rajtad, hogy máris
előítéletes vagy felém. A bajkeverő ostoba liba, igaz? Ezt gondolod rólam.
-
Azt nem tudom, hogy bajkeverő
vagy-e, de ostoba biztosan nem – jelenti ki. Most rajtam a sor, hogy
meglepődjek.
Ekkor feláll, és felém nyújtja a kezét. Elfogadom, így
felhúz a földről, de nem akarok ránézni.
-
Amúgy otthon én voltam a
csapatkapitány, és kilenc srác játszott a csapatomban – dünnyögöm az orrom
alatt.
-
Hé – kapja el a karom, mire a
bőröm bizseregni kezd –, azzal csak vicceltem.
A kék szeme mosolyog, a gyomrom görcsbe rándul. Miért van egyáltalán ilyen hatással rám azok után, ahogy beszélt velem?
A kék szeme mosolyog, a gyomrom görcsbe rándul. Miért van egyáltalán ilyen hatással rám azok után, ahogy beszélt velem?
-
Csak azt mondom, simán szét tudnám
rúgni ezért a segged – mondom tettetett méreggel, de aztán a vigyorát látva én
is elmosolyodom.
-
Azt nem kétlem. Figyelj! Ne
haragudj a múltkori miatt. Rossz passzban voltam. Nem akartalak megbántani a
bulin.
Meglep a bocsánatkérése. Zavartan masszírozza a tarkóját, mire a karján megfeszülnek az izmok. Az alsónadrágja kilóg az edzőnadrágja alól, ami kész csoda, hogy nem csúszik le a csípőjéről. Ahogy a kezét a feje mögé teszi, a hasán megfeszülnek az izmok. Követem a vonalat, ami eltűnik a… Jesszusom, mégis mit művelek?! Zavartan elfordulok, de ő félreérti a reakcióm. A vállamra teszi a kezét, mire megremeg a lábam. „Lélegezz, Effie, lélegezz, az Istenért!”
Meglep a bocsánatkérése. Zavartan masszírozza a tarkóját, mire a karján megfeszülnek az izmok. Az alsónadrágja kilóg az edzőnadrágja alól, ami kész csoda, hogy nem csúszik le a csípőjéről. Ahogy a kezét a feje mögé teszi, a hasán megfeszülnek az izmok. Követem a vonalat, ami eltűnik a… Jesszusom, mégis mit művelek?! Zavartan elfordulok, de ő félreérti a reakcióm. A vállamra teszi a kezét, mire megremeg a lábam. „Lélegezz, Effie, lélegezz, az Istenért!”
-
Semmi gond – nyögöm ki végül.
Láthatólag megnyugszik. – Igazából én is elnézést akartam kérni, nem akartam
balhét okozni.
-
Az nem a te hibád, hogy Reed egy
barom.
-
Csak odajött köszönni. Nem tett
semmi rosszat. – Nem értem, miért akarom megvédeni, amikor nem is ismerem a
srácot. - Miért utálod ennyire? – kérdezem, de az arca azonnal elkomorodik.
-
Mert megvan rá az okom, hogy
utáljam – morogja. Ez meg milyen válasz?
Hirtelen odalép elém.
-
Hogy van a fejed? Fáj még? -
Egyértelmű, hogy csak a témát akarja elterelni.
Ösztönösen a homlokomhoz nyúlok. Eltolja a kezem, és
végigsimítja a hüvelykujját azon a ponton, ahol előző este az ajtó nekem
csapódott. Amikor hozzám ér, izgatott leszek. Nem értem mit művel velem ez a
gyönyörű, kék szemű srác. A szívem hevesen kezd verni, mintha csak azt akarná
jelezni, hogy nem szűnt meg dobogni, amikor a szüleim meghaltak. „Értem, oké,
ott vagy még, de most nyugi van, kislány!”
-
Már alig látszik – nyögöm ki nehézkesen.
Bailey elmosolyodik, mire elpirulok. Általában mindig
készen állok valami frappáns válasszal, de mellette mégis folyton leblokkol az
agyam. Na jó, ebből most már tényleg elég. Nem akarok olyan lenni, mint a többi
ostoba lány, akikről Campbell mesélt. Szerinte minden második lány szerelmes
Baileybe, amit meg is értek, de én nem tervezem, hogy azok az ostoba lányok
közé fogok tartozni, ezért próbálok minél természetesebben viselkedni.
-
Menjünk haza, kezd meleg lenni. –
Ellép tőlem, és leengedi a kezét.
-
Meglehet ezt szokni valaha? –
kérdezem.
-
Nekem még most sem sikerült.
Futva indulunk haza, és
körülbelül félúton szétválunk. Amíg lezuhanyozom, van egy pár percem átgondolni
a történteket. Talán Bailey mégsem olyan, mint azt elsőre gondoltam, de a hirtelen
hangulatváltozásai ijesztőek. És egyáltalán nem tetszik, ahogy viselkedem
mellette, sürgősen le kell állnom ezzel a hülyeséggel. A szüleim halála óta nem
kerültem közel senkihez, sem barátilag, és főleg nem romantikus értelemben.
Julie szerint elkötelezettségi gondjaim vannak, és nem engedek senkit túl közel
magamhoz, mert attól félek, hogy aztán el kell őket engednem. Lehet, hogy igaza
van, de J. J.-vel még sincs semmi problémám. Sose volt még ilyen közeli
barátom, mint ő, akivel ennyi időt töltöttem volna együtt. Úgyhogy talán nincs
is semmi gond a fejemmel.
~
Furán érzem magam az új egyenruhámban. Sötétkék szoknya
és fehér blúz, a mellénél hímzett címerrel, ehhez jár még blézer is, de ahhoz
ma túl meleg van. Otthon az egyenruhát mindig harisnyával hordtam, de ma csak
térdzoknit húzok, mert a meleg odakint máris elviselhetetlen.
Az én kocsimmal hajtunk a Darnell Gimi felé, közben J. J.
félig még alszik mellettem. Én totál ideges vagyok az első napom miatt, erre ő
itt horpaszt. A pirosnál várakozva türelmetlenül dobolok a kormányon az
ujjaimmal.
-
Akkor jelentkezel a rögbi
csapatba? - kérdezi, miközben az egyik
szemét félig kinyitva rám sandít.
-
Nem is tudom. Elég sok órát
kellett felvennem – válaszolom bizonytalanul.
-
Pedig biztosan bekerülnél a
csapatba. Hidd el, rájuk férne valaki, aki három yardnál messzebbre tudja
hajítani a labdát. – Ezen nevetnem kell, de J. J. komoly marad. – Ma lesz a válogató; ígérd meg, hogy
legalább benézel!
-
Oké – adom meg magam, és egy
nagyot sóhajtok. Szeretnék játszani, de egy új csapatba beilleszkedni, ráadásul
utolsó évesként, melós lenne.
~
Az iskolában iszonyatos a nyüzsgés. Angliában sokkal
kisebb létszámú középiskolába jártam, pedig az nem is magániskola volt, mint a
Darnell. Ide csak tehetősek gyerekei járnak, olyanok, akiknek van évi nyolcezer
dollárja tandíjra.
Szerencsére J. J.
velem van, és magabiztosan vezet végig a folyosón az ebédlőig. Odabent az
asztalokat félretolták, és a terem túlsó végében egy hosszú sorban helyezték
el. Minden asztal mögött két tanár áll, az asztalokon táblák jelzik vezetéknév
szerint, hogy melyik sorban vehetjük át az órarendünket. Beállok a K-tól M-ig
sorba. J. J. megáll mellettem, mindketten jobbra nézünk a S-től Z-ig sorra.
-
Miért nem csinálnak végre egy
külön sort a Smith-eknek? – morogja, majd beáll a kígyózó sor végére.
J. J. túl messze
van tőlem ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk, és az én soromban nem áll egy
ismerős arc sem. Nézelődni kezdek, mire meglátom a gyönyörű kék szemű srácot
beállni az első asztalhoz. Be kell ezt fejeznem, hogy így utalok rá fejben.
Tegnap Lucasként mutatkozott be, de minden barátja Baileynek szólítja. Amikor
észrevesz, int nekem. Visszaintegetek. Messziről is látom, hogy a haja még
vizes a reggeli zuhanytól. Lazán beletúr és félresöpri, hogy ne lógjon a
homlokába. Az egész mozdulatsor olyan természetes, hogy szinte már lenyűgöző. A
papírjaival bajlódik, így már nem rám figyel, de azért nem merem tovább
bámulni. Így is túl sokáig meresztgettem a szemem, még valaki kiszúrja.
Nemsokára sorra kerülök, de valami fennakadás történt,
mert hallom, hogy a srác előttem az egyik tanárral vitatkozik arról, hogy ő már
megszerezte a biológia kreditet, és nem szándékozik még egy félévet békák
kibelezésével tölteni. Türelmetlenül egyik lábamról a másikra helyezkedem,
közben látom, hogy J. J. épp sorra kerül, így önkéntelenül ismét Lucas felé
fordulok. Épp engem néz. A szívem izgatottan kezd el verdesni. Mégis miért néz
engem? Gyorsan elfordítom a fejem, és többet nem merek odafordulni, hogy
megbizonyosodjak róla, hogy még mindig bámul-e. Ez most olyan végigmérős nézlek,
vagy a haverom barátja vagy nézlek volt? De ekkor végre az akadékoskodó fiú
magában dúlva elindul a papírcsomagjával, és én kerülök sorra.
Az ügyintéző tanár kedvesen elmagyarázza, hogy egy kicsit
több tárgyat kell lehallgatnom a kreditek miatt, amiket nem hoztam át a régi
sulimból. Mivel ezek a tárgyak Angliában nem voltak a kötelezők között, amit
itt le kell hallgatni, így a főbb tárgyak mellett fel kellett vennem
háztartástant is. De legalább a választható tárgyamat, a kreatív művészeteket
be tudták zsúfolni az órarendembe. Kiállok a sorból, és a falnak dőlve próbálom
átfutni a tantárgyak jegyzetét. Szóval felvettem végzős matekot és angolt,
egyetemes történelmet, ezzel együtt amerikai törit is. Lesz még biológia
laborom, kezdő spanyolom, és egészségtan órám. Tűrhető. Kivéve a spanyolt. Van
a borítékban egy órarend, és mindegyik tárgyhoz a terem száma, és a tanár neve
is oda van írva, illetve a szekrényem száma, ami a 227-es. Aztán furcsa érzés
fog el, amikor a kék szemű fiú mellém hajol, hogy lássa az órarendem. Már
felismerem a parfümje, a friss ruha és a bőre illatának jellegzetes keverékét.
A testem máris reagál a közelségére.
-
Szia, Lucas – köszönök neki.
Erre felém kapja a
tekintetét, egy ideig az arcomat nézi, aztán félmosolyra húzza a száját. Nem
értem, mi rosszat mondtam. Gondolom, látja rajtam, hogy zavarba hozott.
-
Bocsi, csak senki nem szólít a
keresztnevemen… anyán kívül.
-
Oh… - ez minden, amit ki tudok
nyögni.
-
Te is jársz művészetre? – kérdezi
meglepetten, ahogy a kezemben lévő papírra néz.
-
Mutasd az órarended! – nyúl érte
az éppen hozzám lépő J. J. – Közös biosz
lab, természetesen minden végzős Grahamnél van, és közös amerikai töri… Ennyi!?
Ez gáz, két közös óránk lesz csak – mondja lehangoltan.
Tényleg az.
-
Bocsi, ott van Cassie – néz mögém
–, mindjárt jövök. – Azzal elrohan mellettem. Zavartan álldogálok a kék szemű
sráccal szemben.
-
Azt hittem, a neved Lucas, mégis
mindenki Baileynek szólít. Mégis hány neved van? - Lucas elmosolyodik.
-
A keresztnevem Lucas, de mindenki
a vezetéknevemen szólít. Amúgy Picassónak huszonhárom neve volt, mégis mindenki
egyféleképpen szólította.
-
Huszonhárom neve? - kérdezem
meglepetten, erre bólint.
-
Indulhatunk? – robog vissza J. J.,
közben hatalmas kezével Cassie vállát öleli. – Megmutatom, hol lesz angolod.
-
Szia, Effie, szia, Bailey – köszön
ránk Cassie kedvesen, és őszinte mosolyával jutalmaz meg.
Igaz, hogy a magasságuk alapján,
elég furán néznek ki együtt, mégis abból, ahogy egymásra néznek, az látszik,
hogy nagyon is összeillenek. J. J. ad Cassie feje búbjára egy puszit.
-
Olvastad Mr. Mitchem levelét? –
fordul Cassie Bailey felé, és beszélgetni kezdenek. – Úgy sajnálom, hogy nem tudok idén is hozzá
járni. Pedig alig vártam, hogy agyagozzunk – mondja letörten.
J. J. félrevon egy kicsit, így nem hallom miről beszélnek
még.
-
Gyere, ne vágj már ilyen berezelt
képet. Melyik a szekrényed? – néz megint a papíromra. – Gyere, megmutatom, hogy
hol van, aztán elkísérlek angolra. – Hálásan bólintok. – Cass, ha befejeztétek
az agyagozást végre, akkor induljunk. Teszünk egy kis kitérőt a B szárny felé.
Cassie mosolyogva ellép Baileytől, és megszorítja a
karját.
-
Később találkozunk – búcsúzik el
Lucas tőlünk.
-
Viszlát, Bailey – köszönök én is.
Úgy döntök, én is
így fogom hívni, mint a barátai, már csak azért is, mert nem akarok több ilyen
kínos jelenetet. Visszanézek felé a vállam felett. Pont ekkor lép oda a Don
Juan megjelenésű sráchoz, akit tegnap ismertem meg, ha jól emlékszem, ő
Campbell. Vállon veregetik egymást üdvözlésképpen, de aztán felocsúdok a
bámészkodásomból, és megszaporázom a lépteimet, hogy beérjem J. J. és Cassie
ölelkező párosát.
Először is
megkeressük a szekrényemet, ami akárkié is volt korábban, hát nem tartotta
valami nagy becsben az alapján, ahogy kinéz. Az emlékezetembe vésem, hogy
holnap magammal hozzak egy csomag fertőtlenítő kendőt. Elteszem a dolgaimat,
csak a délelőtti óráimhoz szükséges könyveket hagyom magamnál.
~
Délelőtt sajnos egy közös óránk sincs J. J-vel. Az angol
érdekes, bár Mr. Riggs gondolatai elég csapongóak, amikor művet elemzünk, így
nehéz követni, de igyekszem lejegyzetelni mindent. A matek száraz, és Mrs.
Summers megjelenése a frászt hozza rám. Spanyolon Miss García azt hiszi, még
mindig Spanyolországban él, és meg sem szólal angolul. Hát, ha szerinte ez
hatékony tanulási módszer, akkor itt lenne az ideje felvilágosítani, hogy nem
az. Folyton a mellettem ülő lányt nézem, hogy melyik oldalon kell kinyitni a
könyvet. Ha ez tényleg kezdő spanyol, akkor kezdhetnénk, mondjuk máris a
számokkal. Ráadásul láthatólag itt majdnem mindenki nálam jóval fiatalabb.
Egyetlen velem egykorúnak tűnő srác van csak a csoportban. Majdnem az egész óra
végül azzal telik el, hogy padtársat kell cserélnünk, és mindenkinek bemutatkoznunk.
Mondjuk úgy, hogy a „Cuál es su nombre?” - Hogy hívnak? - és a „Mi nombre es
Effie.” - A nevem Effie. - már nagyon megy.
A reggeli órarendátadásnak hála legalább azt már tudom,
hogy merre van az ebédlő. Odabent hatalmas tömeg van, minden asztal zsúfolásig
tele, és az iskolai étkezdékre jellemző fura ételszag keveredik a levegőben.
Hatalmas a ricsaj, mindenki egyszerre beszél, tányérok csörömpölnek, diákok
kiabálnak. Totális a káosz. A legtöbb
fej felém fordul, és nem tudom, hogy azért néznek, mert én vagyok az új lány,
vagy azért ami tegnap este történt. Felszegem a fejem, és magabiztosan
körbenézek. Megszoktam már, hogy néznek, bár általában az ellenkező nem szokott
bámulni. A táskám szíját szorongatom, hogy ne remegjen a kezem, amikor szerencsére
J. J. kiszúr, és odaint az asztalukhoz, de ezzel csak azt éri el, hogy a lányok
utálkozva bámulnak rám. A suli focicsapata láthatólag elég nagy népszerűségnek
örvend a lányok körében. Parker és Campbell gyorsan arrébb nyomakodnak, hogy
nekem helyet biztosítsanak, mire a pad végén ülők hőbörögve jelzik
nemtetszésüket. Hamarosan körülbelül tizenöt hatalmas focista srác között
találom magam. Amúgy nem vagyok éppen alacsony, most mégis apró egérnek érzem
magam.
-
Végre, megvagy! – mondja J. J.,
ahogy lehuppanok.
Leveszem a táskámat, és leülök a srácok mellé. Hallom,
hogy néhány fiú, akit korábban még nem láttam, összesúg egymás között.
-
Srácok, ő Effie! Jones, ne
meresztgesd a szemed! – szól rá J. J az egyik csapattársára, aki azonnal
vörösre pirul. - Jól látjátok, Effie egy
csaj, de tökösebb, mint néhányatok, az tuti. Jobb, ha hozzászoktok, mert
ezentúl velünk fog ülni – jelenti ki.
Jó páran velem együtt nevetni kezdenek.
-
Az előbb az ajtóban nagyon
elveszettnek tűntél – fordul felém J. J., és halkabban kezd el beszélni. -
Kerestelek, de elfelejtettem milyen órád van, meg akartam beszélni, hogy együnk
együtt.
-
Semmi gond, spanyolom volt – húzom
el a számat.
-
Mi nombre es Senorita Silencioval?
Emlékeztek még elsőből? – Campbell és Scott harsányan felröhögnek, és J. J. is
velük nevet. Úgy látszik, én vagyok az egyetlen, aki nem értette a viccet.
-
Azt jelenti, Csend kisasszony –
mondja Bailey, miközben leül velem szembe. Értetlenül nézek rá. – Majd rájössz
– válaszolja mosolyogva.
Jól érzem magamat a srácok társaságában, mind nagyon
viccesek és lazák. Úgy látszik, Campbell nemcsak a sármőr szerepét tölti be,
hanem ő a csoport bohóca is. Scottal együtt iszonyatos, miket össze nem
hordanak. Sokszor annyira kell nevetnem rajtuk, hogy a szemem könnybe lábad. J.
J-vel egy egész focicsapatnyi barátot kaptam.
Előhalászom az ebédemet, amit Julie csomagolt, és
hatalmasat harapok a szendvicsembe, mire egy nagy adag majonéz az ingemre
fröccsen. J. J. a szerencsétlenségemet látva hangosan nevetni kezd.
-
Eff, folyton úgy eszel, mint egy
hároméves. Látnotok kellene, hogy néz ki spagetti evés után.
Miközben próbálom letörölni az ingemről a majonézt, mind hangos
nevetésben törünk ki. Amikor Baileyre nézek, a sötétkék szemei boldogan
csillognak, amitől a színe még inkább a tenger örvénylő mélységeire
emlékeztet.
-
Effie – fordul felém J. J. –,
akkor elmész a rögbisek válogatójára?
-
Én… ő… még nem tudom… - hebegem,
és a majonézes szalvétámat az asztalra dobom.
-
Reggel megígérted, a szavadat
adtad. – A barátom elég meggyőző tud lenni, azt meg kell hagyni.
-
Oké, rendben – adom meg magam.
-
És, csak hogy biztosan ne tudj
eliszkolni, elmegyek megnézni – azzal egy marék sült krumplit töm a szájába.
-
Mi? – kiáltok fel.
-
Én is megyek! – vágja rá mellettem
Campbell. – Ki nem hagynám, hogy egy órán át bámulhassam a formás feneked – rám
kacsint, majd elneveti magát.
A kijelentésével lavinát indít el, mert egyre többen kiáltanak fel,
hogy csatlakoznának. J. J. önelégülten mosolyog rám. Elintézte, hogy nemcsak,
hogy így már biztosan el kell mennem a válogatóra, de ráadásul az egész
focicsapat is engem fog bámulni. A fejemet a tenyerembe temetem, és nyüszítek,
mint egy kivert kutya.
Nagyon imádom,annyira izgalmas. Folytatást gyorsan!!
VálaszTörlésKedves Lucy M. (vagy Summerrose90)!
VálaszTörlésTegnap találtam rá a blogodra, és őszintén szólva, beleolvasván az első fejezetbe, egy tipikus gimis sztorira számítottam (amiből itt a Bloggeren nem kevés van), gyenge helyesírással. Azonban elolvasva az első két fejezetet, olyan szép, gördülékeny írás- és kifejezésmóddal találtam szemben magam, amilyet már rég nem sikerült olvasnom. Csodaszépen, hibátlanul írsz, kifejted a dolgokat, megindoklod, és látszik, hogy nagyon jól ismered Amerikát, és kemény kutatómunka áll mögötte. A vicces részeket sem szabad kihagyni, különösen tetszett a "- Miért nem csinálnak végre egy külön sort a Smith-eknek?" mondat. :)
Az egyetlen dolog, ami nem tetszi, - de ez csak apró formalitás, - hogy a bejegyzést, átállíthatnád sorkizártra, - úgy összehangoltabb lenne a megjelenés. Illetve, tehetnél a bejegyzésekbe képeket. Ez persze csak az én személyes véleményem, de így is csodálatos a munkád! <3
Innentől kezdve biztosan olvasni fogom a blogot, és mindjárt fel is iratkozom, - nagyon megfogtál!
Ölel, Tiszián
Kedves Tiszián!
TörlésNagyon-nagyon köszönöm a dicsérő szavakat, rettentő jól esik az, amiket leírtál. Köszönöm, hogy szakítottál rá időt, hogy írj nekem egy ilyen szép hosszú kommentet is. A hétvégén elkezdtem a részek szerkesztését, mert valóban korábban nem sorkizártként tettem fel, de még nem jutottam sokáig. Próbálom beosztani az időmet. Ígérem, hogy igyekszem az összeset átjavítani, mert valóban úgy élvezhetőbb és gördülékenyebb az olvasás. A későbbi fejezeteknél találsz majd képeket is. Remélem továbbra is velem tartasz majd, és még egyszer köszönöm, hogy írtál! Hétvégén jön fel új fejezet. Addig szép hetet! Summerrose :D