Hihetetlen, hogy november közepe van. Az időjárás is
megsejthetett valamit, mert egész hétvégén rettenetes idő volt. Vasárnap letelt
a két hét szobafogásom, és mivel példásan viselkedtem, George nem szabott ki
további büntetést, de azt azért kikötötte, hogy ezt bármikor visszavonhatja.
Legalább a második hét utolsó felében már nem ült J. J. és köztem minden egyes
alkalomkor, amikor átjött hozzánk.
Egyszer megpróbáltam felhozni Bailey-nél azt, amit a
lánymosdóban hallottam Elice-től, hogy le akar feküdni Reeddel, de még mielőtt
bármit mondhattam volna, Bailey elintézett annyival, hogy szerinte nem kell
miattuk aggódnom. Valamiért úgy éreztem, tud valamit, amit én nem, mert túl
gyorsan elvetette a dolgot, miszerint valakinek szólnia kéne Elice-nek, hogy
Reed nem az a személy, akivel ágyba kéne bújnia.
Amúgy Bailey és én, hát fogalmam sincs hányadán állunk. A
múltkori dilidokis találkozón kértem egy kis haladékot Mr. Shawtól, míg
válaszolok a felvetésére. Viszont azóta sem jutottam sokkal közelebb a
válaszhoz. Még mindig nem mondtam el neki, hogy Reed megütött. És amiatt, hogy
nem vagyok vele őszinte, folyton rossz következtetéseket von le, ezért is érzem
azt, hogy nem igazán haladunk semerre. Bailey ráadásul látványosan kerül engem
úgy egy hete. Pénteken a meccs után beszélt a játékmegfigyelővel, ami állítólag
jól ment, de ezt is csak J. J.-től tudom, mert hétfő óta Bailey nem beszélt
velem. Azt tudom, hogy a hétvégén elmondta a barátainak is a mamája állapotát,
de azóta nem tudok semmit sem arról, hogy hogyan van. Bailey hallgat, ráadásul
suli után folyton eltűnik, gondolom, Ashley-hez, csakhogy ne kelljen velünk
lennie. Végigbújtam az internetet és a könyvtárat is az ASD-ről, hogy tudjam,
mi is történik a mamájával, de hiába minden, nem volt hajlandó velem kettesben
beszélgetni.
Viszont most itt
vagyok, és csigalassúsággal hajtok a lakása felé. Kicsit próbálom elodázni az
egészet, mert totál ideges vagyok. Azt tudom, hogy én titkolózom előtte, de azt is érzem, hogy ő sem teljesen őszinte, és ez a dolog barikádként magasodik jelenleg közénk. Amikor Mr. Mitchem kiosztotta a partnereket a művészet projekthez, és engem Lucas mellé rakott, sandítva figyeltem az arcát, és szinte a fogát csikorgatta. Óra után odajött hozzám, miközben a füzeteimmel piszmogtam, és megkért, hogy suli után menjek át hozzá, mert ott nyugodtan tudunk dolgozni a feladaton. A hangja olyan… semmilyen volt. Nem mertem a szemébe nézni, inkább az alkarján lévő kidomborodó eret fixíroztam. Elhadartam, hogy „persze” majd felkaptam a táskámat és otthagytam. Szégyelltem magam a hazudozás miatt. Most is szégyellem magam miatta, ezért ülök már vagy tíz perce a lakása előtt a kocsimban.
egészet, mert totál ideges vagyok. Azt tudom, hogy én titkolózom előtte, de azt is érzem, hogy ő sem teljesen őszinte, és ez a dolog barikádként magasodik jelenleg közénk. Amikor Mr. Mitchem kiosztotta a partnereket a művészet projekthez, és engem Lucas mellé rakott, sandítva figyeltem az arcát, és szinte a fogát csikorgatta. Óra után odajött hozzám, miközben a füzeteimmel piszmogtam, és megkért, hogy suli után menjek át hozzá, mert ott nyugodtan tudunk dolgozni a feladaton. A hangja olyan… semmilyen volt. Nem mertem a szemébe nézni, inkább az alkarján lévő kidomborodó eret fixíroztam. Elhadartam, hogy „persze” majd felkaptam a táskámat és otthagytam. Szégyelltem magam a hazudozás miatt. Most is szégyellem magam miatta, ezért ülök már vagy tíz perce a lakása előtt a kocsimban.
Nyugtalanul dobolok a kormányon, és nem merek kiszállni.
Fázósan lehúzom a kézfejemre a kardigánom. Mióta leállítottam a motort,
vészesen hűlni kezdett a levegő idebent. Kétszer is a slusszkulcsért nyúlok,
hogy beindítsam a kocsit. Már ott tartok, hogy inkább kitalálok valami
kifogást, miért nem tudtam átjönni, csakhogy már itt parkolok egy ideje, így
biztosan észrevett vagy meghallott, szóval esélytelen, hogy lelépjek. Beszívom
a levegőt, majd szép lassan kiengedem, mégsem segít úrrá lenni az izgalmamon.
Lassan kimászom a kocsiból, és amilyen ráérősen csak
tudok, felvonszolom magam azon a néhány lépcsőfokon az ajtajához. Kettőt
koppintok az ajtón, mert még most is abban reménykedem, hogy talán nem hallja
meg, így leléphetek. Nem jártam itt azóta, hogy Reed megvert. Már csak egy halvány
rózsaszínű heg emlékeztet arra az éjszakára a szám sarkában. Sajnos hiába
minden reményemmel, ugyanis Bailey szinte rögtön kinyitja az ajtót, és
érzelemmentesen köszön. Szerintem az ajtó mögött várta, hogy mikor lesz merszem
bekopogni hozzá.
Fekete keretes
olvasószemüveget visel, ami teljesen meglep, hiszen azt sem tudtam, hogy
szüksége van rá. Lazán van felöltözve, farmert és fehér pólót visel, rajta
kockás inggel. A haja kócosan hullik a homlokába, mint mindig, de a szemei most
kissé pirosak és karikásak. Kitárja előttem az ajtót, majd félrelép, hogy
beengedjen. Illedelmesen megállok az előszobában, és összefogom magam előtt az
ujjaimat, innen pásztázom végig a helyiségeket. Minden ugyanolyan rendben van,
mint a múltkori két látogatásomkor is. Amikor utoljára itt jártam,
gyakorlatilag összehánytam a fürdőjét, levetettem vele a ruhámat, miközben
látta a bugyimat, aztán egy ágyban aludtam vele. Hát csoda, hogy ilyen ideges
vagyok? Becsukja mögöttem az ajtót, ez riaszt fel a nézelődésből.
-
Azt hittem, úgy döntöttél, a
kocsidban maradsz. – Ellép mellettem, és bemegy a konyhába. Beljebb lépek a
nappaliba, és ledobom a táskámat a földre.
-
Hát, eszembe jutott, hogy elhajtok
– motyogom, mire látom, hogy elmosolyodik, mielőtt elfordulna.
-
Kérsz teát? – kérdezi
elterelésként.
-
Igen, köszönöm, kérek – válaszolom,
és lehuppanok a kanapéra.
Kipakolom a holmimat az asztalra. Amikor Bailey
megjelenik a bögrékkel, átadja az egyiket, és olyan messze ül le tőlem, hogy még
véletlenül se érjen hozzám. Amíg átbeszéljük a beadandónk vázlatát, teljesen és
kizárólag az anyagra koncentrálunk. Abban állapodunk meg, hogy kollázst
készítünk, összevonva az ő rajzait és az én képeimet. Fantasztikus ötletnek
gondolom, de valamiért úgy érzem, Bailey csak helyesel, bármit is mondok.
Többször is leveszi a szemüvegét, és megdörzsöli a szemét. Egyszer rajtakapom,
hogy elnyel egy ásítást.
-
Talán untatlak? – szegezem neki a
kérdést a negyedik szemdörzsölésnél. Meglepődve fordul felém. Azt hiszem, mióta
itt vagyok, ez az első alkalom, hogy a szemembe néz.
-
Nem. Ne haragudj, keveset aludtam
– válaszolja.
-
Akkor velem van bajod? - A hangom sokkal kétségbeesettebb, mint
akarnám. - Láttam, hogy olyan képet vágtál, amikor Mr. Mitchem melléd osztott
be, mint akinek a fogát húzzák.
Erre leveszi a
szemüvegét, és egy laza mozdulattal az asztalra dobja. Megdörzsöli a vörös
szemeit, majd beszélni kezd:
-
Ne haragudj Effie, összejöttek a
dolgok. – Olyan szomorúan néz, hogy nem tudok tovább dühös lenni rá.
-
Miért nem mondtad?
-
Mert neked is megvolt a magad baja
– sóhajt fel.
-
Egy ideje elkerülsz. – Meglepődve
néz rám, hogy őszintén ki mertem ezt mondani. Tudhatná, hogy nem szoktam
kertelni. - Azt hiszed, nem vettem észre?
-
Talán így van…
-
Reed miatt? Amit rólam és róla
mondanak? Mondtam már, hogy nem igaz semmi…
-
Nem, nem azért! Tudom, hogy nem
igaz, csak… - De végül nem fejezi be a mondatot. Fel akarok állni, és ott
hagyni.
-
Várj! – Elkapja a csuklóm, és
visszahúz. Türelmetlenül nézek rá, tudja, ha most nem mond valamit, elmegyek. -
Anya még mindig kórházban van, miközben apám a nőjével hetyeg, és eljátssza,
hogy mennyire érdekli a taníttatásom, pedig rohadtul nem tud rólam semmit. – A
hangja mérges és csalódott. Megint összecsípi az orrnyergét, és masszírozni
kezdi.
-
Beszéltél apáddal a hálaadási
szünetről? – kérdezem.
-
Igen, de hallani sem akar róla.
Karácsonyra viszont hazamegyek. El van intézve.
-
Angliában töltöd a karácsonyt? Én
is! – nevetek fel. Bailey meglepődve néz rám.
-
Te is?
-
Julie családja még ott él.
Hazarepülünk hozzájuk, Londonba – magyarázom meg a dolgot, majd ismét egymásra
mosolygunk. Jó látni, hogy egy kicsit jobb kedvre derítettem.
-
Mi lenne, ha most kimennénk arra a
régiség telepre, és csinálnál pár képet? Én meg addig rajzolnék.
-
Biztos? – kérdezem, de nagyon
szeretnék menni.
-
Gyere, én vezetek! – Azzal
felkapja a kulcsait, és én is felpattanok a kanapéról.
Szerencsére az ócskaárus megengedi, hogy készítsek néhány
képet a telepén. Valójában nem is igazán érdekli, mit kérdeztünk tőle. Miközben
a telefonjával a fülén épp valakivel vitatkozik, csak int, hogy menjünk hátra.
Bailey talál magának egy régi fotelt, abban telepszik le. Előveszi a vázlat
füzetét, és átengedi magát az alkotásnak. Érdekes látni, ahogy elmélyülnek a
vonásai a koncentrálástól.
Ahogy a régi
bútorok között bóklászom, egy polcon találok néhány porcelán babát. Nagyon
régiek lehetnek, a porcelán már eléggé elszíneződött. Az egyiknek pont olyan
sötétbarna haja van, mint nekem, ráadásul még a szemünk színe is hasonló
világoskék. A másik kettő szőke hajú baba közül az egyiknek hiányzik az egyik
szeme, a másiknak meg félig kopasz a feje. A barna hajút kezdem el fényképezni,
talán azért is, mert annyira hasonlítunk. Jó sok képet készítek, a legtöbbet
profilból, és kipróbálok néhány szűrőt is. Egészen ráközelítek a szemére.
Amikor visszapörgetem a gépemben a képeket, valahogy mindegyikről a magány jut az
eszembe. Talán magányos volnék? De hiszen ott van George és Julie, és persze a
fiúk is, a barátaim. Valaki megérinti a vállam, mire villámgyorsan megpördülök.
Elakad a lélegzetem, és hátratántorodom, de csak Bailey vigyorog rám.
-
Bocsi, nem akartalak megijeszteni,
de lassan lemegy a nap, indulnunk kéne.
Felnézek az égre, valóban szürkülni kezdett. Annyira
elmerültem a képek készítésében, hogy fel sem tűnt az idő múlása.
-
Persze, készen vagyok. Mehetünk –
mosolyodom el én is.
Beszállunk a kocsiba, és Bailey kettőnk ülése közé csúsztatja
a vázlattömbjét. Amíg beindítja a kocsit és kifarol, addig kihúzom a füzetet a
két ülés közül, és lapozgatni kezdem. Egy, az ócskás öregről készült
vázlatképnél nyílik ki, alatta pedig egy másik megkezdett vásárlót rajzolt le
profilból. Mindkettő még csak félig van kidolgozva, mintha nem tudta volna
eldönteni, mit akar rajzolni. Aztán ismét lapozni akarok, de Bailey visszafordul,
és váratlanul kikapja a kezemből a füzetet. Meglepetten nézek rá.
-
Nem illik más holmijában kutakodni
– szól rám viccesen, és idegesen elneveti magát, mégis az az érzésem támad,
hogy zavarban van.
Egy laza mozdulattal hátradobja a tömböt a hátsó ülésre.
A gázra lép, és ráhajtunk a főútra.
-
Sikerült néhány képet készítened?
– kérdezi, közben az utat bámulja. Már nyoma sincs a hangjában az előbbi
zavarnak.
-
Igen, azt hiszem – válaszolom, de
még mindig furcsán érzem magam az előbbi jelenet miatt.
-
Megmutatod majd?
-
Persze… meg – Talán egy egészen
kissé elbizonytalanodom. Nem sokszor mutattam még meg George-on kívül másnak a
képeket, legalábbis nem olyannak, aki ismer. Általában beküldöm valami
pályázatra, de ott nem tudják személy szerint, hogy ki vagyok. Amúgy meg az
előbbi viselkedése után elég furcsa, hogy arra kér, mutassam meg a képeimet.
Mire visszaérünk a lakásához, már teljesen besötétedett,
és közben esni kezdett az eső. Igaz, hogy a kocsiból kiszállva megcsapja az
arcomat a hűvös levegő, mégis jó érzéssel tölt el, ahogy az esőcseppek az
arcomra hullnak. Még ha csak egy pillanatra is, de újra otthon érzem magam
Angliában. Felemelem a fejem az ég felé, és hagyom az esőt végigfolyni az
arcomon. Bailey utánam kiált a lépcső tetejéről, mire nevetve szaladok fel a
lakásához. Amint beérünk, lerázzuk magunkról az esőt. A hajam tiszta vizes
lett, és kissé az arcomra tapad. Bailey előszed egy törölközőt, amivel
megtörlöm az arcomat és a hajamat is. Mivel a kardigánom csupa víz lett, ezért
inkább megszabadulok tőle, és a kanapé támlájára dobom, így viszont csak egy
ujjatlan trikó marad rajtam.
-
Várj, adok neked egy pulóvert,
mielőtt megfázol. - Bailey eltűnik a
hálóban, majd egy Darnell Wolves-os pulcsival a kezében tér vissza.
-
Kösz – veszem el tőle.
-
Látom, szereted az esőt. Honvágyad
van?
-
Sose gondoltam volna, hogy
hiányozni fog.
-
Az eső?
-
Anglia, az eső… minden.
-
Azt hittem, kezded itt megszokni.
-
Igen, tényleg, de… nem is tudom.
Mégiscsak ott nőttem fel – mondom bizonytalanul.
-
Szóval, akkor még mindig meg
akarod jelölni az Oxfordot?
-
Igen, meg akarom próbálni. –
Bailey erre nem mond semmit, csak elkomorodva eltűnik a konyhában.
Letelepszek a földre. A pulcsi vastag anyaga azonnal
felmelegít, és érzem rajta Bailey jellegzetes illatát is, ami megnyugtat. Az
ócskás előtt hazaugrottunk a gépemért, és ha már ott voltunk, gyorsan
összeszedtem néhány képet is, amit talán használni tudunk a kollázshoz. Bailey
ismét visszateszi a szemüvegét. Azt mondta, általában kontaktlencsét visel, de
néha fáradtak a szemei, mint ma a kialvatlanságtól, és ilyenkor otthon
szemüveget hord. Irtó vonzó benne, de ezt a véleményemet inkább megtartom
magamnak.
Mivel a képeim
többségének a babák a témája, úgy döntünk, egy porcelán játék babát fogunk
megalkotni kollázsként, az én képeimből és az ő rajzával. Átadom neki a
vázlattömböt, majd szenet vesz a kezébe. Velem szemben helyezkedik el, és a
felhúzott térdére teszi a papírtömböt. A szemem sarkából figyelem, hogy egy
ideig engem méreget, aztán hallom a szén sercenését a papíron. Rajzolni kezd, hosszú, laza vonásokat vet a
papírra. Ahogy nézem, amit csinál, megnyugszom. Olyan természetes, ahogy alkot.
Néha kisöpri a szeméből a szőke haját. Amikor felnéz a papírról, elfordítom a
fejem, és visszatérek a képdarabokhoz. Fél szemmel figyelem csak tovább, ahogy
a szenet a füle mögé teszi, aztán az ujjával kezdi elsatírozni a rajzot. Amikor
ismét ránézek, ő pont engem figyel. Nem bámul, inkább mintha a vonásaimat
vizslatná.
-
Ugye te most nem engem próbálsz
lerajzolni!? – kérdezem megütközve. Felpattanok, és meg akarom kerülni, hogy
lássam a papírt a kezében, de Bailey ugyanilyen gyorsan lefordítja azt, és
elneveti magát.
-
Nem! - mondja határozottan, de
közben meg szélesen mosolyog. Azt hiszem, zavarba jött.
Feláll a földről,
és a háta mögé rejti a rajzot.
-
Komolyan, szörnyen nézek ki, nem
rajzolhatsz le így! – Próbálom elhalászni tőle a jegyzettömböt, de makacsul a
feje fölé emeli.
-
Nem is nézel ki szörnyen! – neveti
el magát.
-
Akkor mégis lerajzoltál? -
kérdezem összeszűkült szemekkel.
Felugrom, hátha elérem a magasba tartott kezében lévő papírt,
de csak azt érem el, hogy a mellkasának esem, így inkább felhagyok a próbálkozással.
Megállok előtte, és a fülem mögé tűröm a hajam, ami még mindig kicsit vizes az
esőtől.
-
Mire készülsz? – kérdezi
vigyorogva a mindenre elszánt arckifejezésemet látva.
Egyre hangosabban
nevet, ahogy engem bámul. Néhány lépést hátra lépek, aztán összeszedem magam,
és a meglepetés erejével nekiszaladok. A mellkasának vetem magam, megtámaszkodok
a vállán, és felugrok. Az ujjaim végigsiklanak a papíron, de nem tudok fogást szerezni
rajta, így visszahuppanok a lábamra. Bailey a hirtelen lendülettől
megtántorodik, mire mindketten dőlni kezdünk. Elkapja a derekam, hogy megvédjen
a földre érkezéstől, így én a mellkasán landolok, ő pedig a kanapéra huppan. A
rajztömb kirepül a kezéből, és a kanapé mögé esik. Egy pillanatra egymás
szemébe bámulunk, ahogy a mellkasán fekszem. A szemem a szájára téved. Kívánom
őt. A számat az övéhez akarom préselni, azt akarom, hogy hozzámérjen. Jesszusom,
mi a fene van velem? Összezavarnak ezek a váratlanul jött gondolatok, ezért
lesütöm a szemem, mert elszégyellem magam. Bailey megsimogatja az arcomat a
sérült szemem alatt, közben ismét találkozik a tekintetünk. A kézfeje szenes,
és meleg. Gyorsan legördülök róla, és lefekszem a földre. Oldalra fordítom a
fejem, hogy ránézhessek. Bailey az egyik kezét a feje alá támasztja, a másik a
mellkasán pihen, közben mosolyogva néz rám.
-
Totál őrült vagy. Beverhetted
volna a fejedet – korhol.
Hála égnek nem mond semmit az előző pillanatról. Lehet,
hogy ő nem is érezte ugyanazt, mint én. Örülök, hogy aggódik értem, de már
kezdek besokallni tőle.
-
Azt hiszem, megzúzódott az egyik
bordám – panaszkodik. – Csak szépen kellett volna kérned, és megmutattam volna.
Nem kellett volna fizikai erőszakhoz folyamodni. – Erre hangosan felnevetek.
Oldalra gördülök, és megtámasztom a fejemet a kezemen.
-
Akkor megmutatod a rajzot?
-
Nem! Azt az előtt kellett volna
kérned, hogy nekem jöttél. Azt hiszem, megrepedt az egyik bordám – nyöszörög.
-
Hát, legyen. Megtarthatod.
Kiteheted a szobádba a többi mellé – mondom duzzogva. Bailey felnevet, majd feláll,
és kinyújtja felém a kezét.
-
Kitűnően fog mutatni az ágyammal
szemben – mondja viccelődve, miközben felhúz a földről.
Mindketten visszatelepszünk a földre, és újra munkához
látunk. Némán dolgozunk, csak néha beszélünk, akkor is kizárólag a kollázsról,
hogy mit és hogyan képzelünk megvalósítani.
Egy órával később fáradtan nyújtózkodunk. Az ujjaim
folyton összeragadnak a sok ragasztótól, és egészen megfájdult a derekam a
földön görnyedéstől. Habár a képünkre még ráfér egy kis munka, előre látom,
hogy a végeredmény fantasztikus lesz. Bailey felkel, hogy hozzon magunknak egy
kis teát. Rámosolygok, amikor átadja a bögrét. Pont, ahogy szeretem, feketén.
Elneveti magát, amikor rám néz.
-
Egy képdarab van a homlokodhoz
ragadva. – Odanyúlok, de nem érzek semmit. - Várj! - Nevetve elhúzza a ragacsos
kezemet, aztán leszedi a papírt a homlokomról. Felmutatja az ujját a
képdarabbal, mire egyszerre nevetünk fel. Még mindig halkan kuncogva, ismét a
teámba kortyolok.
Jólesően
felsóhajtok, ahogy kinyújtom az elgémberedett lábamat, amivel kissé szétzilálom
a levágott képek darabkáit. Jól esik a meleg ital. Bailey visszaül mellém a
földre, a káoszba, és az arcomat fixírozza.
-
Még mindig nem gyógyult be
teljesen a szád széle. – Beszéd közben a hangja egészen elkomorodik.
Önkéntelenül végighúzom az ujjam a számon.
-
Már alig látszik – sóhajtom.
-
Miért nem mondod el, hogy történt?
– kérdezi csendesen.
-
Mert már mindent elmondtam, amit
tudnod kell…
-
Nem, ha Reed… - csattan fel.
-
Bailey – vágok a szavába
figyelmeztetően, mire elhallgat. - Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nem akarok
megint veszekedni veled.
-
Rendben, ahogy akarod – mondja
bosszúsan, és lecsapja az asztalra a bögréjét.
-
Nézd, amikor legutoljára szóba
került ez a dolog közöttünk, egy hétig nem szóltál hozzám. Nem akarom, hogy még
emiatt is aggódj.
-
Hadd döntsem el ezt én! Ha te
aggódhatsz anya miatt, akkor én hadd aggódjak miattad, rendben?
-
Jó, rendben. De én azon vagyok,
hogy elfelejtsem azt az estét, és az nem segít, ha folyton felemlegeted. Épp
elég a dilidoki csesztetése, nem kell még tőled is.
Ekkor megcsörren a telefonom, félbeszakítva a vitánkat,
amiért most még hálás is vagyok. George hív, hogy leellenőrizze, merre járok
épp.
-
Indulnom kell – mondom, miután
leteszem. - George már aggódik értem.
-
Elég komolyan veszi a dolgot.
-
Eléggé kiakadt, miután nem mentem
haza egész éjszaka. Nem láttam ilyennek mióta megtudta, hogy én is ott voltam…
tudod. Mindegy – mondom zavartan. - Tényleg mennem kéne – nézek az ajtó felé. –
Segítek elpakolni…
-
Ne, hagyd csak. Majd megoldom.
Gyere, lekísérlek a kocsidhoz – ajánlkozik.
Mielőtt ismét bajba kerülnék George-nál, hogy egy fiú
pulóverében megyek haza, inkább leveszem azt. Amikor kibújtatom a fejem a
pulcsiból, elkapom Bailey pillantását, ahogy engem néz. Zavartan elfordul, és a
hajába fúrja a kezét. Ezt olyankor szokta csinálni, ha ideges vagy zavarban
van. Furcsa, hogy máris ilyen jól kiismertem. Köhint egyet, mielőtt megszólal:
-
Befejezem a képet egyedül, és
beviszem, ha készen lesz.
-
Jó, persze… rendben. - Felkapom a
kardigánom, és az ajtó felé indulunk.
-
Hogy mennek a dolgok a dokinál? –
kérdezi, miközben lefelé megyünk a lépcsőn a kocsimhoz. Tudom, hogy csak
beszélgetni próbál, hogy oldja a feszültséget, de ehhez a doki nem épp a
legjobb téma.
-
Jól – válaszolom röviden.
„Attól eltekintve, hogy a doki meg van győződve róla, hogy azért
kellesz, mert nem szabadna” - gondolom magamban.
Beszállok a kormány mögé, mire Bailey becsapja az ajtót.
Bekapcsolom a biztonsági övet, és nézem, ahogy zsebre tett kézzel áll a
reflektorom fényében. A gyomrom bukfencet hány, annyira jóképű így. Integetek
neki, mielőtt kifarolok a feljáróról, majd elhajtok a sötét éjszakában. Ha
másra nem is, legalább arra jó volt ez a projekt, hogy ismét szóba álljunk
egymással.
Kedves Lucy!
VálaszTörlésÉs újra sikerült feldobnod a napom! Na de ebben azért lényegesen segített,hogy Bailey végre főszerepet kapott. Egy újabb tökéletes rész, de ezt már nem is részletezem. Sajnálattal olvastam, hogy ennyire elhidegedult egymástól a két kedvenc de szurkolok értük. Na de nem húzom megint hosszúra a véleményem, csak a szokasos imádomot tudom meg hozzáfűzni. ❤️
Üdv újra itt! Azt kell hogy mondjam, hogy neked még inkább sikerült feldobnod az én napomat azzal, hogy olvashatom a véleményedet! Köszönöm! :D Nem akarok titkokat kikotyogni, csak annyit mondok, hogyha ez a rész tetszett Bailey miatt, akkor a következőért oda leszel! :D:D Hamarosan érkezik, addig további csodás hetet!
VálaszTörlésÖlel: Lucy S.
Persze húzd meg az idegeimet! Így is alig bírom kivárni a folytatást. Most úgy lennék informatikus. Tuti feltörnem a géped és elolvasnám az összes részt 😍😂
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés<3 <3 <3 mellesleg.. vannak ezek a kepek minden reszben.. ezeket te rajzolod vagy csak mindig megtalalod azt, ami a leginkabb passzol... ? :))
VálaszTörlésKedves Szellly! Nagyon köszi hogy írtál! Óh, bárcsak tudnék ilyen jól rajzolni, de sajnos nem. A képekért lemerültem az internet legsötétebb bugyraiba, és próbálok mindig olyat keresni, ami passzol valamilyen formában a történethez. Bár mindig arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha valaki rajzolna nekem hozzá. Így Effie és Bailey mindig ugyanúgy nézhetne ki. De igyekszem olyanokat választani, amin úgy néznek ki a karakterek, ahogy én gondolnám őket. :D
TörlésSzia!
VálaszTörlésTudom, hogy régen írtam már neked kommentet, mivel eléggé lfoglalt voltam.. DE HŰHHHHAAA.. Nagyon tetszik - még mindig! Csak így tovább és várom a következő fejezetet! Köszönüm, hogy ezzel a történettel bearanyozod a napjaimat. :)
Puszi ~ Lucy S.
Kedves Lucy Storm! Nagyon örülök, hogy írtál nekem, köszönöm. Én köszönöm, hogy a kommenteddel bearanyoztad a napomat! Hálás vagyok, hogy írtál, annak ellenére, hogy elfoglalt vagy. Hamarosan lesz fent új fejezet. Addig is ölel: Summerrose
VálaszTörlés