Lucas
A sokk már elmúlt.
A rideg valóság anya állapotáról viszont maradt. A
lakásom kész katasztrófa. Semmit sem akarok csinálni, egyszerűen csak mindent
és mindenkit el akarok kerülni. Életemben először ellógok az óráimról
rendszeresen, és a jegyeim romlanak - amit egyáltalán nem engedhetnék meg
magamnak - de még csak nem is érdekel a dolog. Sokszor órákig csak bámulok
magam előtt egy üres lapot, és felidézem azokat az időszakokat, amikor
boldognak láttam anyát. Ilyenkor nem megy a rajzolás. Folyton azon agyalok,
hogy átmegyek apámhoz, és behúzok neki.
Minden annyira értelmetlennek tűnik.
Ashley és én alig beszélünk róla. Próbáltam felhozni a
dolgot néhányszor, de folyton elterelte a témát. Az új baráti körében
szervezett bulikat, amiket máskor annyira utáltam, most figyelemelterelésre
használok. Habár olyankor is folyton veszekszünk, és amikor mindketten
borzasztóan mérgesek vagyunk, végül valamelyik ostoba haverjának a lakásán,
vagy egy buli eldugott mosdójában esünk egymásnak. Az egészben nincs semmi
türelem, megértés vagy tisztelet a másik felé. Az egész leginkább szánalmas a
részemről.
Effie és én az ócskás óta alig beszéltünk, amiről én
tehetek. Szándékosan próbáltam távol tartani magamat tőle. Olykor nevetünk egy
kicsit, de ennyi. Eleinte kereste a társaságom, de gondolom, mostanra megunta,
hogy mindig leráztam valami hülye indokkal. Tudom, hogy valamit nem mond el
arról, ami azon a szombat estén történt, amikor állítólag elesett, de azt is,
hogy többiek még annyit sem tudnak, mint én. Ezért is érzem, hogy szüksége
lenne rám, de legtöbbször már attól is szörnyen érzem magam, hogy ránézek. Egyszerűen
képtelen vagyok mellette lenni anélkül, hogy olyan dolgokra gondolnék, amire
nem szabadna. Nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy őt válasszam. Csak túl
bonyolult most minden.
Ráadásul a múlt hét óta egyre többször a rögbis
csapatkapitányával, Daviddel látom beszélgetni. A szünet előtt is láttam őket
Effie autója mellett ácsorogni suli után. Az a gyökér olyan közel hajolt hozzá,
hogy közel jártam ahhoz, hogy elrángassam tőle. Utáltam látni, hogy képes volt Effie-t
megnevettetni. Az egyértelmű, hogy Rothadtberg mire pályázik, de arról nem tudok
semmit, hogy Effie mit akar. Esélytelen, hogy rákérdezzek nála a dologra.
Ilyenekről sosem beszél még J. J.-vel sem. Hiszen nekem még azt is letagadta,
hogy valaha is történt volna valami közöttünk a lakásomon. Pedig tudom, hogy
megtörtént, akármennyire is részeg voltam, és bármennyire is helytelen volt a dolog.
Lehet, hogy félreértek mindent. Lehet, hogy csak azt
látom bele, amit akarnék, hogy érezzen, és átver az az illúzió, amit a fejemben
édesgetek.
Ami viszont a legrosszabb, hogy az apám jelenleg is
Angliában van anyával a hálaadási szünet miatt. Persze, hogy folyton dühös
vagyok, amikor már nem is házasok. Apám megtagadta, hogy vele menjek, amiatt,
hogy ellógtam néhány rohadt óráról, amit a többi tanár volt kedves közölni
vele. Elmondhattam volna neki, hogy miért maradtam ki, és hogy az egész az ő hibája,
de már belefáradtam az örökös küzdelembe. A tét most már túl magas. Ha megvonja
a támogatását, és nem fizeti tovább az iskolát, akkor elveszítem a
lehetőségemet, hogy bekerülhessek a Brownra. Ugyanez történne, ha szakítanék
Ashley-vel, akiért annyira odavan. Vagy legalábbis a vezetéknevéért. Személyes
sértésnek venné, ha megbántanám a lányt, aki abból a családból való, akikkel
annyi közös üzleti érdekeltsége van. Teljesen megőrülne, és olyankor
irracionális dolgokat művel, mint megvonja a pénzt a beteg anyámtól.
Szóval most itt vagyok, egyedül az ágyamban, kedd reggel
a szünet kellős közepén, mert Ashley berágott rám, és nem hajlandó beszélni
velem, aminek őszintén most még örülök is.
A félig éber testemet az ajtómon lévő hangos, szinte
dübörgő kopogás zavarja meg. Effie túlontúl vidám hangjára leszek figyelmes,
ahogy Adam Sandler, Hálaadás dalát próbálja elénekelni, borzasztó amerikai
akcentust imitálva. Azonnal felismerem ezt az ostoba dalt, amit Campbell egész
héten az idegeinkre menve hallgattatott velünk.
-
Imádok pulykát enniiii, imádok
pulykát enniiii, ahogy a jófiúknak keeeell, Baileeeyyy… - A nevemet újabb
kopogás követi az ajtón.
Az órámra nézek. Igen, biztos, hogy reggel van. De Effie
miért van itt? Elbotladozok az ajtóig, és kinyitom. A kezében két elviteles
papírpohár van. Volt már itt nálam korábban, de most valahogy furcsán intim a
jelenléte. Az önsajnálkozó viselkedésem abban a pillanatban, hogy meglátom,
egyenesen elhúz a fenébe.
-
Ne énekelj! – morgom, de ellépek,
hogy beengedjem. Furcsán jókedvűnek tűnik.
-
Nem hallottad, hogy ünnep van? –
kérdezi vidáman, és ahogy ellép mellettem, a kezembe nyomja az egyik poharat,
amiről egy csúnya pulyka néz rám.
-
Nem, nem hallottam – morgom
vissza, de aztán belekortyolok az italba. Meglepődöm. Tea van benne tejjel,
pont, ahogy szeretem, cukor nélkül. Nem kérdezek rá, hogy honnan ismer ilyen
jól.
Aztán rám kiabál, hogy szedjem össze magam, majd
felhívatja velem anyát, hogy elmondjam neki, hogy mennyire hálás vagyok neki
mindenért. A végén egészen rosszul érzem magam amiatt, hogy ő végig mellettem
áll és támogat, miközben az ő mamája nem lehet már vele. A kanapén ülve várja,
hogy megmosakodjak, és tiszta ruhát vegyek fel. Mire kijövök a hálóból, addigra
elmosogatta a szennyes edényeimet, és rendet rakott a konyhában. Annyira hálás
vagyok, hogy átjött, hogy nem is ellenkezem, amikor elrángat a Cunning kertbe.
Effie annyira boldog, hogy attól majdnem én is boldog leszek. Fogalmam sincs,
hogy mi ütött belé, de az utóbbi hetek után, olyan mintha kicserélték volna.
-
Örülök, hogy kirángattál – mondom,
ahogy leülünk az egyik padra, amit kőoroszlánok tartanak.
-
Semmiség – válaszolja. – Amúgy is,
mit csináltál volna egész nap?
-
Semmit. De abból elég sokat és
elég hosszan.
Attól, hogy nevetni látom, nekem is mosolyra görbül a
szám.
-
És kihagytad volna az hálaadásnapi
pulykapoharas teát? Ez elég rosszul hangzik – mondja, mire mindketten
elnevetjük magunkat. Csodálom azért, ahogy a dolgot kezeli, és engem próbál
felvidítani, amikor ez neki sem lehet egy kicsit sem könnyű.
Úgy beszélgetünk tovább, mintha mi sem történt volna,
mintha semmi sem változott volna az óta a nap óta, hogy megismertem. Az egyik
biciklis árusnál meghívom egy teára, és miután százszor megkérdezi az árust,
hogy nincs-e tej a perecben, aki a haját tépve állítja, hogy nincs, akkor végül
azt is kér.
-
Igyunk a tökéletes hálaadásnapi
pohárból elfogyasztott teára és a tejmentes perecre – mondom vidáman, és
felemelem a poharamat.
-
A mamádra – mondja komoly arccal.
Megdöbbenek. Ezzel most teljesen meglepett.
-
Anyára – ismétlem utána, és koccintunk.
Effie kérdezni kezd anyáról. Az állapotáról, a
kezeléséről és a gyógyulásáról. Azt mondja, végzett némi kutatást. Kutatást!
Hirtelen nyugalom jár át, ami hetek óta nem történt már meg velem. Mindent kiadok
magamból, és ő fenntartás nélkül hallgat végig.
-
Elég nehéz időszak ez – mondom
őszintén. – Nem igazán tudom, hogyan kellene kezelnem. – Effi rám bámul, a
szemei elgondolkodóak, és tele vannak kérdésekkel.
-
Őszintén, én sem tudom. Biztosan
nagyon nehéz lehet tudni, hogy beteg. Sajnálom, hogy olyan erőszakos voltam
veled, és kirángattalak ide. Csak nem tudtam másik utat találni hozzád. –
Egészen bűntudatom van. Ő annak ellenére is gondolt rám, hogy én folyton
leráztam őt.
-
Örülök, hogy átjöttél. Amúgy,
igazad van, anya biztosan nem akarná, hogy miatta aggódjak, és kimaradjak a
suliból.
Miközben tovább sétálunk, máris jobban kezdem érezni
magamat attól, hogy végre elmondhattam valakinek a dolgaimat. Hihetetlen, hogy
milyen egyszerűen képes volt kizökkenteni a mélabúságomból. Bár nem akartam
rázúdítani így az egészet, mégis annyival jobban kezdtem érezni magam, és nem
akarok még elköszönni tőle. Így felhozakodom azzal, hogy megmutatom neki
Jacksonville művész negyedét, amit Effie izgatottan fogad.
Ahogy befejezzük az italunkat, tovább sétálunk, és ahogy
magunk mögött hagyjuk a helyi boltokat és kávézókat, kérdezgetni kezdem a
szüleiről. Eleinte rövid, egyszavas válaszokat kapok csak, de mire elérjük a
Market és a Julia utca sarkát, és áttérünk a város történelmi részébe, már
hihetetlen részleteket tudok meg róla.
-
Úgy érted, hogy haza sem engedtek?
– kérdezem.
-
Nem, a kórházból egyenesen az
intézetbe vittek. Ráadásul a beteg gyerekeknek szánt szobába raktak a törött
karom miatt, ahol teljesen egyedül voltam. Nem sokra emlékszem – mondja
elgondolkozva. Az, hogy ilyen nyugodtan tud mesélni erről a szörnyű időszakról,
csak még inkább megerősíti bennem azt, amit eddig is tudtam róla, hogy mennyire
hihetetlenül lenyűgöző egy lány. – Inkább csak arra, hogy sírok, és hogy
féltem. Rettegtem mindentől és mindenkitől. Mondhatni, azóta átértékeltem a
sírás értelmét – mondja, és megrántja a vállát, majd elhallgat.
Azok után, amiken át kellett mennie egy héttel azután,
hogy balesetet szenvedett, és megtudta, hogy a szülei meghaltak, mindezt
tizenegy évesen, azt hiszem, senkinek sem lenne már olyan nagy kedve sírdogálni
apróságokon.
-
Ó, nézd! – kiállt fel, engem is
kirázva a nyomott hangulatból, és egy ódon ház felé mutat.
Előhalássza a gépét a hátizsákjából, és képeket kezd
készíteni. Nagyon aranyos, jó őt most boldognak és izgatottnak látni. Ha jól
belegondolok, Halloween óta nála is ez az első ilyen nap. Rossz volt látni,
ahogy napokig elmélázva ült csak az ebédje felett.
Ahogy átvágunk a Market sétányon, pontosan a lakatfalnál
kötünk ki. A szerelmespárok hagynak itt a rácsra erősített lakatokat, ami a
szerelmüket szimbolizálja. Effie azzal kezd el viccelődni, hogy ostoba
szerelmes szövegeket keres a lakatokon. Mindenki minket néz, amikor felolvassa
a legnyálasabbakat.
-
Jesszusom, muszáj egy képet
csinálnom J. J.-nek! – kiállt fel, és a szeméből kitörli a sok nevetéstől
kicsordult könnyet.
Odaadja a kameráját, majd a lakatfal elé áll. A világos,
azúrkék szemei még csodásabbá változnak a fal sötét kontrasztjával szemben, ami
teljesen elvonja a figyelmemet arról, amit épp csinálni készültem.
-
Mire vársz? – kiáltja.
-
Rendben, rendben –nyerem vissza a
figyelmemet. – Háromra, oké? Egy, kettő… - amikor felnézek a kamerából elakad a szavam. A
kezeit szégyenlősen összekulcsolja maga mögött, és a vállait előretolva
kedvesen mosolyog. Észre sem veszem, hogy nem fejezem be a számolást. A
sötétbarna haja enyhén eltakarja a kipirult arcát, ahogy ráomlik a vállára. A
rózsaszín ajkai enyhén elnyíltak, és olyan szemekkel bámul rám, amitől bennem
reked a levegő. Az biztos, hogy a dolog nem segít azon, ahogy amiatt érzek,
hogy így gondolok rá. Főleg, hogy Ashley pont azért kerül, mert berágott rám
amiatt, hogy szerinte folyton Effie-vel lógok.
-
Azt hiszem, ez jó lesz – mondom a
kijelzőt bámulva.
-
Foto? Együtt? – kérdezi egy férfi,
aki erős spanyol akcentussal beszél.
-
Ez nagyon kedves – kezdem a hang
felé fordulva -, de azt hiszem, megvagyunk.
A középkorú spanyol férfi csak tovább bámul rám
várakozóan, pedig biztos vagyok benne, hogy elég egyértelmű volt a fejem
intése.
-
Sí! – kiállt fel Effie mögöttem. –
Foto! – Megmarkolja a karomat, és a fal felé kezd húzni. Kérdőn nézek rá, de ő
észre sem veszi.
-
Esküszöm – súgja a fülembe,
miközben a karomat szorítja -, hogy mindössze ezt a két szót tanultam idén
spanyolon, és tudom is hogyan kell rendesen kiejteni. - Elmosolyodom, mert
tudom, hogy mennyit szenved az új nyelvvel. Ő is franciát tanult otthon, mint
én, csak nekem volt négy évem behozni a lemaradást.
A férfi int a kezével, hogy húzódjunk közelebb egymáshoz,
így inkább úgy döntök, átkarolom Effie vállát.
-
Nagyon bueno foto. – A férfi feltartja
a hüvelykujját, és visszaadja a gépet Effie kezébe, aki elvarázsolva azonnal el
is tűnik a kijelzőn lévő képet nézegetve.
-
A barátnőd – mondja a férfi –, nagyon
bonita. Nagyon szerencsés, fiam.
Elvörösödöm, és hálás vagyok, hogy Effie épp nincs itt
mellettem.
-
Grazias – válaszolom, mert nem
látom értelmét, hogy kijavítsam.
Elhagyom az utcát a díszes kovácsoltvas kapun át, és
körbefuttatom a szememet. Effie-t az utca túloldalán találom meg, épp egy
festőt fényképezget, miközben alkot.
-
Kész vagy? – kérdezem, amikor
mellé sétálok.
-
Mindjárt – motyogja, és készít még
egy utolsó képet, aztán mosolyogva felém fordul.
~
Épp Effie kocsijához botladozunk vissza, miután találtunk
egy helyet, ahol kókusztejből csináltak Crepest. Effie ennek annyira megörült,
hogy egyszerre kettőt is kért. Már ránk sötétedett, mire meg tudta enni
mindkettőt.
-
Nem. Bírok. Moccanni. – nyögi,
miközben kinyitom az utas felőli ajtót.
-
Szóval, akkor mégis létezik olyan,
hogy túl sok palacsinta? – kérdezem viccelődve, amiért korábban annyira
állította, hogy ő meg tud enni akár többet is. – Tudtam!
-
Soha – vágja rá. – Amúgy crepes a
neve. És én csak… - Nem fejezi be a mondatot, mert a homloka ráncba szalad, és
a kezét a hasára teszi.
-
Hagyom, hogy hazáig kitalálj
valami elfogadható választ. Most pedig add oda a kulcsokat, hogy
hazavihesselek. - Átcsúsztatja a
kocsikulcsot az autó tetején, majd görnyedezve átvánszorog az utas felőli
oldalra.
Hazafelé hajtva eleinte viccelődök vele amiatt, hogy túl
sokat evett, de amikor felhúzza a térdét a mellkasához, és az arca egyre
fehérebbé válik, aggódni kezdek. Ahogy felém fordul, látom rajta, hogy
bármelyik pillanatban kidobhatja a taccsot.
-
Ez az allergiám – mondja
elkínzottan.
-
Jesszusom – válok idegessé. – Mit
csináljak? Vigyelek kórházba? – Máris egy félelmetesre feldagadt Effie-t
képzelek el, aki hamarosan megfullad, ha nem segítek rajta.
-
Nem, csak… hánynom kell – mondja
elgyötörten, és a kezét a szája elé kapja.
Gyorsan lehúzódom az út szélére, mire Effie azonnal
kihajol a kocsiból. Akárhogy is erőlködik, nem tudja kiadni magából azt, ami
annyira gyötri. Visszaszáll az autóba, a fejét bágyadtan az ablaknak dönti, és
lehunyja a szemét.
-
Biztos, hogy ne vigyelek kórházba?
– kérdezem megint.
-
Nem, biztos – sóhajtja.
-
Hívjam fel Geroge-dzsot?
-
Elutaztak. – A hangja erőtlen
suttogás csak.
Beindítom az autót, és eltekerem a kormányt. Már
döntöttem. Magamhoz viszem. Nem hagyhatom egyedül ilyen állapotban.
~
Effie meggyötörten mászik be az ágyamba. Annyira ki van
merülve, hogy azzal sem bajlódik, hogy engedélyt kérjen, vagy zavarban érezze
magát. Lefekszem mellé, és leoltom a lámpát, amikor látom, hogy a karjával
próbálja blokkolni az erős fényt. Az elmúlt egy órában háromszor hányt, de
legalább az kiderült, hogy nem az allergiája jött ki, hanem egyszerűen
elrontotta a gyomrát. Aggódom érte, mégis titkon örülök, hogy itt van velem.
-
Sajnálom – motyogja. – Ígérem ez
volt az utolsó. – Az oldalára fordul a fal felé, így háttal fekszünk egymásnak.
-
Gondolkoztál már azon, hogy miért
van az… - kezdi elgondolkozva.
A fenébe is! Kérlek, ne! Ne csináld ezt most.
-
…hogy a crepesnek itt másabb íze
van, mint otthon? - Majdnem felnevetek megkönnyebbülésemben.
-
Nem tudom. Más a piac, más
szabályok érvényesek.
-
Gondolom, akkor kénytelen leszek
hazacsempészni néhányat Angliába karácsonyra – mondja elgondolkozva.
Hangosan felnevetek, és a hátamra fordulok. Még mindig
összegömbölyödve fekszik a fal felé fordulva.
-
Gondolod, hogy jó ötlet, miután
épp összehánytad a fürdőmet? Amúgy meg kiakadsz, ha egy percet is késel az
órádról, erre most már csempészésről elmélkedsz? – Beszéd közben próbálok
komoly maradni. Effie szembe fordul velem, és én is követem a mozdulatait. - Láttam
egyszer egy dokumentumfilmet a BBC-n arról, hogy az amerikai vám mennyire
szigorúan lép fel a crepes csempészekkel szemben – visszafogom a nevetésemet. –
Kihallgatással kéne szembenézned, meg bírsággal és mindenféle hasonlóval. Nem
hiszem, hogy a női börtön kellemes üdülőhely lenne.
-
Most csak gonoszkodni próbálsz,
amiért elrontottam a hasamat – mondja duzzogva.
-
Nem! Ez komoly dolog.
Megfordul, hogy szembe nézhessen velem. Mivel már
megszokta a szemem a sötétséget, így látom, hogy kérdőn felhúzza a szemöldökét,
mire nevetésben török ki.
-
Bocsánat. De látnod kellett volna
az arcodat.
-
Nem vagyok ostoba. Végig tudtam,
hogy csak viccelsz.
Nevetve meglöki a vállamat, amitől a testem megbillen, és
mivel már így is túlságosan az ágy szélén fekszem, majdnem leesek róla, de még
előtte elkapom Effie karját, és visszahúzom magam. Szegény riadtan néz rám. A
kezem szorosan tartja a karját, még azután is, hogy már visszanyertem az
egyensúlyomat, és biztosan fekszem mellette. Nem akarom elengedni, sőt
legszívesebben magamhoz rántanám, de az már tényleg megcsalás lenne. Na, nem
mintha az egy ágyban fekvés, és az ölelkezésről elmélkedés nem az lenne, de
mégis. Egymásra bámulunk, mintha várnánk, hogy a másik lépjen először. Nem
tudom rávenni magam, hogy megtegyem. Leveszem róla a kezem, és ismét elfordulok
tőle.
-
Óvatosabbnak kellene lennünk –
motyogom halkan magam elé a sötét plafont bámulva. – Egyikünknek sem kéne, hogy
megsérüljön.
-
Rendben – válaszolja, közben a hangja
teljesen semleges marad. Hallom, hogy visszafordul a fal felé, így ismét hátat
fordítva nekem. – Akkor jó éjt, Bailey.
-
Jó éjt, Effie – motyogom vissza,
de közben szörnyen érzem magamat.
Najó! Ez már a kínzás legteteje! Ennyire nem lehet jól írni!
VálaszTörlésNah miután kidühöngtem magam és végre képes vagyok rendes szavakat formálni, és nem káromkodni azok után,hogy egy újabb részt olvastam el, amivel meg kell hogy mondjam rettenetesen megleptél. MÉG TÖBB BAILEY SZEMSZÖGÉBŐL! Természetesen megint el ragadott a rajongás a fiú után, de tényleg egészen más az ő szemen át látni a dolgokat. Az pedig hogy neki sem közömbös Effie egyszerűen fantörpikus! El sem hiszem, hogy újabb 4-5 napot kell várnom a folytatására! A közös kepet pedig mindenképp megnézném 😍 Megint csak varom a folytatást ❤️
Kedves, drága Roseway. Üdv újra itt. Reméltem, hogy elnyeri majd a tetszésedet ez a fejezet. Reméltem jól sül majd el ez a dolog. Azt hiszem, van is egy képem a közös képhez. Lehet beteszem majd a fejezet végére, ha már ennyire érdekel. Vagy jobb szeretnéd, ha csak a képzeletedben maradna meg, és nem rontanám el, ha esetleg nem olyan, mint ahogy te elképzelnéd? Mindenesetre nagyon örülök, hogy olvashattam a kommentedet, ugyanis épp érzelmi írói válságban szenvedek. Úgyhogy köszönöm százszor is, hogy mindig írsz kommentet!
TörlésÖlelés!!!
O istenkém amikor megláttam h Bailey szemszögéből van! 😍 most már értem miért mondtad, h ennek a résznek lehet jobban örülünk majd :D végre kiderültek dolgok, de legfőképp az,h miert is van még együtt Ashley-vel. És azt kell h mondjam, h nagyon gázos a helyzet..:/ szegény Bailey, úgy sajnálom, de remélem kitalál vmit, ugyanis nem nagy titok, h én a főszereplőinknek szurkolok:3 Na ja, azt a képet én lecsekkolnám!:D ;)
VálaszTörlésDrága Szellly! Nagyon örülök, hogy írtál nekem. Nagyon sokat jelent nekem ez! Köszönöm! Aggódtam emiatt a fejezet miatt, hogy milyen lesz a visszhang, mert hát eddig ilyennel még nem próbálkoztam, ezért külön öröm, hogy elnyerte a tetszésedet! Bailey drága, én is sajnálom, annyira rendes srác, nem ezt érdemelné. Nah, hát majd csak lesz valahogy :D Tőled is kérdezném, hogy kitegyem-e a képet, amit én gondoltam, hogy készítettek, vagy jobb szeretnéd meghagyni a fantáziádnak?
TörlésÖlel: Lucy S.
Nos, lehet h külônbözni fog a kettő,de azért én arra is kiváncsi lennék h te h látod, elvégre te alkottad meg őket:) mellesleg szeretnék elnézést kérni h mindig duplàzza a hozzászólásaimat, fogalmam sincs miert csinàlja, pedig csak 1x nyomok rá :(( ( de elég idegesítő:D) ha esetleg tudtok vmit, h mit csináljak másképp, én nyitott vagyok a javaslatokra:D
TörlésA dupla hozzászólás miatt ne aggódj. Inkább legyen kettő, mint egy se. Nem igazán tudom, hogy miért csinálja, másnál még nem vettem észre. A képen gondolkozom még, hogy kitegyem-e. Igazából az is rajzolt, szóval abba még sok mindent bele lehet gondolni. Nem akarom senkitől sem elvenni azt az élményt, hogy úgy képzelje el őket, ahogy ő szeretné. Nekem is megvannak a fejemben hogy hogyan is néznek ki, főleg Lucas gyönyörű kék szemei. Néha azon aggódok sokan nem is tudják elképzelni, mert eddig én is csak egyetlen emberrel találkoztam, akinek olyan sötét, mély, csillogó kék szemei voltak, mint neki. :D
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés