Ez a hét eddigi pályafutásom legnehezebb
hete, pedig még csak csütörtök van. Nem is tudom, hogyan éltem túl eddig. Nem
értem, mi ütött a tanárokba, de mindenki egyszerre akarja még behozni a szünet
előtti anyaglemaradást, így ki sem látszunk a házi feladatokból, beadandó
esszékből és dolgozatokból. Ráadásul a következő hét hasonlónak ígérkezik. A
fiúk minden délután nálam vannak, hogy együtt tanuljunk, így Lucasszal egyetlen
percet sem tudtunk kettesben tölteni múlt péntek óta. Tudom, hogy az én ötletem
volt, hogy tartsuk egyelőre titokban a kapcsolatunkat, de azt nem gondoltam,
hogy ennyire nehéz lesz majd elviselnem, hogy gyakorlatilag hozzá sem
érhetek.
Most is mindannyian épp az alagsorban
tanulunk. Még Campbell is. Nehezemre esik koncentrálni. Azt nézem, ahogy a lábunk mindössze öt centire
fekszik egymástól, és csak arra tudok gondolni, hogy hozzá akarom érinteni a
lábfejemet, mert már az is megkönnyebbülést hozna. Abból, ahogy Lucas rám néz,
látom, hogy ő is hasonlóképpen érez. Próbálom a figyelmemet a matematika
könyvemre fordítani. A hét elején megírt dolgozatom nagyon jól sikerült, de
Mrs. Summers holnap megint írat csak velem, a jobb jegyért. Nem érdekelne, hogy
ötöst kapjak, de megígértem George-nak, hogy javítok, ezért tartani akarom a szavam.
Főleg, miután tök jófejként viselkedik, ha Lucas körülöttem van.
Miután legalább tíz percig győzködöm J.
J.-t, hogy nyugodtan menjen haza, mert nincs szükségem állandó társaságra, csak
mert George-ék nincsenek itthon, végre nagy nehezen hazaindul, így egyedül
maradok. Felcipelem az alagsorból a szemetet, amit a srácok maguk után hagytak.
Épp a szemetesbe hajigálom a chipses zacskókat, amikor valaki megzörgeti az
ablakot a konyhaajtón. Bosszankodva nyitom ki az ajtót, tuti, hogy J. J. jött
vissza valamilyen gagyi indokkal. Legnagyobb meglepetésemre viszont nem ő,
hanem
Lucas néz rám szexi, féloldalas mosolyával az ajkán.
Lucas néz rám szexi, féloldalas mosolyával az ajkán.
-
Öltözz át! Elviszlek valahova –
hadarja, ahogy elsiet mellettem, közben elkapja a kezemet, és maga után ránt.
-
Eddig odakint ácsorogtál? –
kérdezem fülig érő szájjal.
-
Mentem egy kört a blokkotok körül.
Azt hittem, J. J. úgy dönt, ma haza sem megy.
Idétlenül
vigyorgom a válaszán, miközben az emelet felé kezd húzni, mire botladozva
követem a saját szobámba. Megállok vele szemben az ágyam mellett, és értetlenül
nézek rá.
-
Kérlek, csak igyekezz, mert
elkésünk – mondja kapkodva. Láthatólag neki eszébe sem jut, hogy az átöltözés
azzal jár, hogy leveszem a ruháimat. Nem úgy tűnik, hogy ki fog menni.
-
Elkésünk? Honnan? – kérdezem
inkább.
-
Azt mondtad szeretnéd, ha
randiznánk. Ezért most elviszlek valahova. A többi meglepetés. Most menj! –
Megfordít, és a szekrényem felé tol.
-
Egyszerűbb lenne, ha…
-
Effie, esküszöm, hogy nem nézek
oda. Hidd el, hogy iszonyatosan nehezemre esik távol tartani magamat tőled, de
nem tennék olyat, amire nem adtál engedélyt. Azt szeretném, hogy te is akard,
hogy lássalak ruha nélkül. – Beharapom a számat. Csoda, hogy kapkodni kezdtem a
levegőt, amikor ilyeneket mond?
Lucas
elmosolyodik, látszólag tetszik neki a reakcióm, amit a szavaival váltott ki
belőlem. Gyorsan homlokon csókol, majd leül az ágyamra, háttal a gardróbomnak
és nekem. Bizonytalanul sandítok hátra a vállam felett, ahogy kigombolom a
sortomon a gombokat. Lassan leveszem a pulóveremet is, közben Lucas meg sem
moccan. Fogalmam sincs, hova visz, de úgy döntök, egy ruhával nem lőhetek
mellé. A méregzöld szoknya egész jól megy a sötét hajamhoz. Miközben próbálom
magamra rángatni, hátrasandítok, de Lucas továbbra is egyenes háttal ül, és az
erkélyajtó felé néz. Kihalászok egy szandált a szekrényem aljából, és gyorsan
beleügyeskedem a lábamat. Amikor felegyenesedem, Lucas mellkasának ütközik a
hátam. Élesen beszívom a levegőt, a belőle áradó melegségtől máris hevesebben
kezdett verni a szívem. A meztelen karomra teszi a tenyerét, és megsimogatja a
bőrömet. Elgyengülve a mellkasának döntöm a fejemet, és jólesően felsóhajtok.
Napok óta vágytam már arra, hogy megérintsen.
-
Effie – suttogja a nevemet a
fülembe. Lassan megfordít a karjában, hogy a szemembe nézhessen. – Megtisztelnél
azzal, hogy eljössz velem ma este randizni? – Elmosolyodom a szóhasználatán.
-
Hogy megtisztellek-e? – kuncogok.
-
Azt mondtad, rendesen akarod
csinálni, és hogy még soha senki nem hívott el. Szóval, akkor eljönnél velem
életed első randijára? – kérdezi még mindig teljesen komoly arccal.
-
A legnagyobb örömmel – válaszolom
szélesen vigyorogva.
-
Szuper! Akkor most igyekezzünk,
mert elkésünk. – Azzal megragadja a kezemet, és nevetve maga után húz.
~
Lucas a belváros felé hajt, és úgy fél
óra autókázás után a Kortárs Művészetek Múzeuma előtt parkol le. Kisegít a
kocsiból, majd megáll előttem. Ámuldozva nézek körbe. Meglepő, de még sohasem
jártam odabent. Elszakítom a tekintetemet a múzeum bejáratáról, és csak amikor
az arcára pillantok, veszem észre, mennyire idegesen néz rám.
-
Egy ideje nem csináltam már ezt –
mondja zavarában.
-
Mit?
-
A randizást. Nem tudom, hogy
ilyenkor mi a szokás.
-
Semmi gond – nevetem el magam. Az
én randizási rátám sem túl magas. A smárolás elég nehezen sorolható ebbe a
kategóriába. – Ez csak… én vagyok, és te. Amit el lehetett rontani, mi már
elrontottuk – mondom lazán mosolyogva. A szavaimtól Lucas is feloldódni
látszik, egy apró elismerő mosoly jelenik meg a szája sarkában.
-
Add ide a kezed – kéri.
-
T-tessék? – A hangom megremeg
izgatottságomban.
-
A kezed. Add ide. – Az összes
vágyam valóra válik, amikor Lucas Elliot Bailey most először a nyilvánosság
előtt összefűzi az ujjainkat. Így már összetéveszthetetlenül úgy nézünk ki,
mint egy pár. A mosolyom a fülemig ér.
-
Így ni. A legkínosabb részen túl
vagyunk – mondja mosolyogva. - Gyere! Lekéssük a megnyitót. – Szorosabbra fogja
az összefűzött ujjainkat, és húzni kezd a múzeum felé.
Elsietünk a recepció előtt, és a
liftekhez szaladunk. A szandálom ellenére ügyesen tartom vele a tempót, de
miután beugrunk a liftbe, kapkodni kezdem a levegőt. Ahogy egymásra nézünk,
hangosan elnevetjük magunkat. Nem tudom, mire fel ez a bolondos viselkedés, de
talán amiatt van, hogy végre nem kell megjátszanunk magunkat. A lift nagyon
őskori, irtó lassan zárul csak össze. A szemben lévő tükörben lassan végigfutom
őt a tekintetemmel. Lucas egyszerűen térdrogyasztóan jóképű a fehér ingjében és
sötétkék nadrágjában. A haját oldalra fésülte, és a mosolygástól most még inkább
csillog a gyönyörű kék szeme, ahogy engem néz . A tekintetem a szorosan összefűzött
kezünkre siklik, amit Lucas ugyanolyan élvezettel figyel, mint én. Ahogy a
tükörben összemosolygunk, kiolvasom a szeméből, hogy ugyanarra gondolunk.
Mégpedig, hogy mennyire hihetetlen is ez a pillanat, és hogy milyen régóta
vágytunk már arra, hogy most itt állhassunk kéz a kézben egymásra mosolyogva.
Lucas izgatottan játszadozik a kezemmel,
ahogy maga felé fordít. Egészen türelmetlenné válok. Vajon meg fog csókolni? Azt
akarom, hogy megtegye. Mindennél jobban vágyom rá. Megfogja a másik kezemet is,
közben lassan felém kezd hajolni.
Hatalmasat zökkenünk, amikor elkezd húzni a felvonó, így majdnem
összeütközik a homlokunk. A malőr után zavartan mosolygunk egymásra, majd Lucas
szép lassan ismét elkomolyodik. A kezét a fülem mögött a hajamba fúrja, közben
a hüvelykujjával gyengéden simogatja az arcomat.
-
Gyönyörű vagy ma este – suttogja
alig pár centire az ajkaimtól.
Érzem, ahogy a szájából kiáramló meleg
levegő a nedves ajkaimhoz simul. Péntek óta nem értünk egymáshoz. Egyetlen
dologra vágyom azóta, hogy ismét átjárjon az az érzés, mint az első csókunkkor
a szobámban. Lassan ismét felém kezd hajolni, mire akaratlanul is lehunyom a
szemem, de annyira izgatott vagyok, hogy levegőt is alig veszek. Az orrunk
összeér, a szája az enyémhez érintődik, de amikor szétnyitnám az ajkaimat, hogy
elmélyítsem a csókot, váratlanul megcsörren a telefonja a nadrágja zsebében.
Megugrom, és idegesen teszek egy lépést hátra. A telefon ismét pittyeg, Lucas
üzenetet kapott.
-
Sajnálom – mondja idegesen. –
Sajnálom. A fenébe is – motyogja maga elé, de közben elengedi a kezemet, hogy
kihalássza a telefont a zsebéből.
A
pillanatnak persze lőttek. Csalódottan fújom ki a levegőt. Lucas ránéz a
telefonjára, majd hirtelen hangos nevetésben tör ki.
-
Campbell végre elvesztette a hülye
fogadását – mondja, és felém tartja a telefonját.
Campbell egy száll alsónadrágban áll a
Friendship szökőkút mellett. Az ujjaival V-t formál, az angol féle beintést. Én
is elnevetem magam. Annak ellenére, hogy épp tönkretette az esélyét, hogy majd
egy hét után végre megcsókoljuk egymást, mégis hangos nevetésben török ki.
Campbell folyton azzal henceg, hogy minden lánynak meg tudja szerezni a
telefonszámát. Hát láthatólag tévedett. Nem tudom, ki volt az a belevaló lány,
aki visszautasította, de Campbellnek az után a lány után kéne, hogy teperjen.
Lucas hitetlenkedve megrázza a fejét, és újra felnevet. Gyorsan visszaír valami
választ, majd lenémítja a telefonját, és visszasüllyeszti a zsebébe.
Közben felérünk a legfelső emeletre,
mire a lift zökkenve megáll, majd kinyílnak az ajtók. Örülök, amikor Lucas
ismét kézen fog, és bevezet egy tágas terembe.
A szürke padló fényesen csillog a
félhomályban, ugyanis minden fény a falon lógó képekre összpontosít. A terem
közepén kisebb tömeg gyűlt össze, mindenki pezsgőspoharat tart a kezében,
várakozón néznek előre. A fal mellett egy bár húzódik, mellette három pincér
áll feszesen, a bárpulton pedig tálcákon sorakoznak az apró harapnivalók és még
több aranyló pezsgővel teli pohár. Egy fiatal srác lép az összegyűlt tömeg elé,
és megkocogtatja a poharát, hogy beszédet mondjon. A csokornyakkendője
szétbontva lóg a nyakában, és mintha az ingjét épp kutyafuttában tűrte volna
csak be a nadrágjába. Körbenézek a teremben. Nagy részben huszonévesek gyűltek
össze, de akad néhány idősebb pár is a tömegben. Mi vagyunk a legfiatalabbak,
legalábbis ránézésre.
-
Köszönöm minden barátomnak, hogy
eljöttetek az első bemutatómra – harsan fel a fiatal srác hangja. - Élvezzétek
a pezsgőt, a művészetet és a hölgyeitek társaságát.
A művész az égnek emeli a poharát, mire
mindenki tapsolni kezd, aztán a tömeg szétszéled. Egy pincér lép mellénk, a
tálcáján tele pezsgőspoharakkal. Lucas levesz róla kettőt, és felém fordul.
-
Óvatosan. Tudjuk milyen hatással
van rád az alkohol. – Azzal a szexi, féloldalas mosolyával néz rám, amit úgy
szeretek, és felém nyújtja a karcsú poharat.
Lassan kortyolok az italomba. A pezsgő
buborékjai enyhén csiklandozzák a nyelvemet. Kellemes, édeskés íze van.
Körbepillantok, de itt senkit nem érdekel a korunk, és hogy még nem vagyunk
elég idősek ahhoz, hogy alkoholt ihassunk nyilvánosan. Lucas finoman a
derekamra teszi a kezét, és az első kép felé irányít. Szinte biztos vagyok
benne, hogy ez egy privát kiállítás. Csak azt nem értem, hogy akkor mi mégis
mit keresünk itt? Lucas kitalálhatja az arckifejezésemből, hogy mire gondolok.
-
Ismerem a művészt. Jack és én
együtt jártunk kreatív művészetre, amikor én még csak elsős voltam a
Darnellben. Végzősként mondhatni a szárnyai alá vett. Azóta jóban vagyunk.
Amúgy állati tehetséges. - És mintha csak megerősítésként érkezne, a művész -
aki tényleg alig járhat a húszas évei elején - odalép hozzánk, és Lucast
azonnal a mellére húzza. Férfiasan paskolgatják egymás hátát, és hangosan
örülve üdvözlik a másikat.
-
Azt elfelejtetted megemlíteni,
hogy állatira jóképű is vagyok – mondja Jack hangosan hahotázva, és hátracsapja
állig érő barna haját. - Öregem, de jó, hogy el tudtál jönni! – Karnyújtásnyira
eltolja magától Lucast, hogy alaposan szemügyre tudja venni.
-
Még szép, ki nem hagytam volna! –
mondja Lucas határozottan.
-
És a hölgy-barátod? – kérdezi Jack
hamiskásan.
Miután
elhúzódik Lucastól, tetőtől talpig végigmér engem is. Vajon Lucas szólt neki
arról, hogy engem is magával hoz? Vajon tudja rólunk, hogy együtt járunk?
Egyáltalán Lucas fontosnak tartotta ezt eléggé ahhoz, hogy megemlítse neki?
-
Elisabeth Lockhart – sietek a
válasszal. Nem akarom Lucast kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy be kelljen
mutatnia. Elég fura lenne, ha a barátja, esetleg az évfolyamtársaként utalna
rám. – Szólíts csak Effie-nek. – Jack elmosolyodik, és a kezei közé veszi a
kézfejem, aztán régimódin, mégis nyíltan flörtölve, megcsókolja. Kissé
meglepődök és egyúttal zavarba is jövök. A korombeli srácok általában durvák és
udvariatlanok velem, ezért Jack gesztusa váratlanul ér.
-
Jack Allcott. Állok szolgálatára,
kedves Effie – mutatkozik be, és felpillantva rám pajkosan mosolyog.
-
Jól van, elég! Leállhatsz! Effie
és én együtt jöttünk, és együtt is megyünk el innen! – szól rá Lucas
felháborodottan, és habár a hangja viccelődő, közben a derekamra teszi a kezét,
és elhúz Jacktől.
Jack elengedi a kezem, de azért
féloldalasan még egyszer rám mosolyog. Lucas vállára csap, és meg jól meg is szorongatja,
közben elneveti magát. A füléhez hajol, és valami olyasmit mond neki, hogy „a
helyedben nagyon vigyáznék rá!”, aztán elhajol tőle.
-
Te aztán jó formában vagy öregem.
Látom, J. J. rendesen gatyába rázott – mondja ismét hangosan, elbagatellizálva
az előbbi susmogást.
Még egyszer összeölelkeznek, majd Jack
elbúcsúzik tőlem is. Talán egy pillanattal tovább ölel magához, mint illene, de
van egy olyan érzésem, csak azért csinálja, hogy Lucast bosszantsa, aki viszont
csak nevet az egészen. Jack rám kacsint, de amint elfordul, egy szőke lány lép
oda hozzá, aki testhez simuló ruhát és tűsarkú cipőt visel. Jack átkarolja a
derekát, majd egymás fülébe sugdosva eltűnnek a tömegben.
Jack
képei jók. Sőt, nagyon jók. A többségük olajfestékkel készült, ezt meg tudom
állapítani. Lucas próbál ellátni infókkal a képekkel és technikákkal
kapcsolatban, de a zene egy kissé túl hangos a normális beszélgetéshez. Ahogy
tovább haladok, az egyik kép megfogja a figyelmemet. Egy sötét alak ül egy
széken a fal előtt, előtte egy másik fekete alak áll háttal, míg az árnyékuk
egybeér. Lucas mellém lép, és félrebillentett fejjel méregeti a képet.
-
Beszéltél azóta apáddal? –
kérdezem. Amikor egy jó ideig nem válaszol, már kezdem azt hinni, hogy nem
hallotta a kérdésem. Mielőtt újra feltehetném, végül mégis megszólal:
-
Nem – válaszolja kurtán. Érzem a
hangsúlyából, hogy nem akar erről beszélni, mégsem tudom annyiban hagyni a
dolgot.
-
Tudja egyáltalán, hogy mennyire
tehetséges vagy?
-
Nem hiszem, hogy érdekelné…
-
Honnan tudod, ha soha meg sem
próbáltad? – erősködöm tovább.
-
Elég kemény kérdések ezek egy első
randihoz, nem? – Lucas zavarában egy kissé elneveti magát, habár tudom, hogy
csak témát szeretne váltani.
-
Ne haragudj. Csak eszembe jutott –
mondom lehangoltan.
-
Semmi gond. Tetszik, ha valaki nem
fél próbára tenni – mondja, és kacéran rám nevet.
-
Komolyan? – Felhúzom a szemöldököm, ő meg elneveti
magát.
-
Komolyan. Bírom, amikor próbára
teszel. Mindig vág az eszed. Ez vonz benned talán a legjobban. – A szavaitól enyhén elpirulok. A tekintetem
a szájára téved, és eszembe jut az előbbi majdnem csókunk. Zavartan elkapom
róla a szememet, és tovább indulok a következő képhez.
Lucas
mondani próbál valamit, de az emberek beszéde egyre inkább túl akarja harsogni a
zene ricsaját, így a zaj egyre csak fokozódik, így nem értek semmit. Megrázom a
fejem, hogy jelezzem, nem hallom. Megpróbálja újra, de csak szavakat kapok el.
Megfogja a kezemet, és húzni kezd maga után. Gyorsan kiiszom a poharam
maradékát, és kutyafuttában az egyik pincér tálcájára teszem. Lucas átvezet egy másik terembe, így a zaj
egyre inkább elhal mögöttünk.
Körbenézek a gyéren megvilágított
helyiségben. Látszólag itt egy másik kiállítás képei vannak, mert semmiben sem
hasonlítanak az előzőhöz. Az egyik képen az én kicsi pónim egyik szereplője egy
DJ pult mögött keveri a számokat, és mögötte egy szivárványon a többi póni két
lábon táncol. Ezen hangosan nevetünk, amiért kapunk néhány bosszús pillantást.
-
Szeretne egy széleskörű
tárlatvezetést, Miss Lockhart? – kérdezi Lucas viccesen, és amikor szélesen
mosolyogva bólintok, maga után kezd húzni, míg át nem érünk a következő
terembe.
Három, ember nagyságú, papírból összerakott
alak áll előttem falnak támasztott kézzel. Lucas magyaráz valamit arról, hogy
mit akarhatott a művész kifejezni ezzel, de ebben a teremben olyan hideg van,
hogy csak arra tudok gondolni, hogy szabadulhassak innen. Lucas észreveszi,
ahogy fázósan átkarolom magamat a kezemmel, mire kézen ragad, és gyorsan egy
szinttel lejjebb visz.
Ez az emelet már az állandó
kiállításokhoz tartozik. Ahogy egyre beljebb haladunk a termek között, kezdem
úgy érezni, rossz helyen járunk. A képek egyre furcsábbakká válnak. Akármerre
nézek, mindenhol meztelen testek és szeretkező párok vannak. Az egyik falon
kilenc egyforma nagyságú kép van, amin fekete, szénnel rajzolt férfi és nő áll
egy száll alsóneműben. Egy másik festményen egy nő négykézláb áll, míg
mondhatni közszemlére teszi a… mindenét.
-
Ez elég…
-
Leplezetlen? – fejezi be Lucas a
mondatom, ahogy félrebiccentett fejjel, zavartan harapdálja a száját.
-
Én inkább azt úgy mondanám, hogy
az emberi test eléggé kitárulkozó ábrázolása. - Lucas hangos nevetésben tör ki,
mire többen is csúnyán néznek ránk.
Próbálom
elrejteni a kuncogásomat, közben Lucas gyorsan átvonszol a következő terembe, de
ez még az előzőnél is rosszabb. A képek még inkább szexuális töltetűek. Színes,
rajzolt képek vesznek körbe minket meztelen testekről, különböző helyzetekben.
-
Nem épp erre számítottam, amikor
idehoztalak – mondja kínosan elfojtott hangon.
-
Hé, ne mond ezt. Ez az első
randink. Amíg együtt vagyunk, nekem mindegy, hogy hol vagyunk. – Lucas
vágyakozva néz rám, de kétlem, hogy jól mutatna, ha ennek a teremnek a kellős
közepén esnénk egymásnak.
-
Gyere! – Sürgetve átfogja a
vállam, így a testem az övéhez préselődik. Érzem az izmait megfeszülni a
karján. Hihetetlen mennyire kemény és eleven.
Még egy szinttel lejjebb megyünk. Megkönnyebbülésemre
itt már fényképportrék vannak a falakon. Rengeteg kép van kiállítva különbőz
emberekről. Némelyik színes, de van köztük absztrakt és fekete-fehér is. Talán
ezek a kedvenceim. Én is portrét szeretek a leginkább fényképezni. Amit ezek a
művészek elértek a színek és az árnyékok játékával, az lenyűgöző. Lucas türelmesen
hagyja, hogy többször is megálljunk, és nem szól semmit, amíg részleteiben
próbálom elemezni a képeket. Közben szinte észre sem veszem, de leérünk a
legalsó szintre. Itt vannak a szobrok és egyéb tárgyak kiállítva. Az egyik
kiállított darab elég… szóval érdekes. Mindketten megállunk előtte.
-
Hmm… – Félrebiccentett fejjel,
elcsodálkozva állunk, és felváltva hümmögünk.
Egy szépen megterített asztal van
előttünk két székkel. Mintha valaki éppen egy romantikus vacsorához készülődött
volna. Az asztal mellett viszont egy fehér zsákba burkolt emberalak fekszik az
oldalán. Valami tábla után kutatok, ami megmagyarázná az egészet, de csak egy
név és évszám van a rézlapon. Lucas elmagyarázza, hogy nem minden művész ad
nevet a művének. Míg ő az állát vakargatva, elgondolkozva ácsorog tovább a mű
előtt, addig én felfedezőútra indulok a sok tárgy között. A terem közepén, egy
állványon, sok apró kis figurát szúrok ki. Ott van a királynő, jó néhány
amerikai elnök, és egy csomó híresség is. Mind elég furcsa pózban, kissé
előregörnyedve vannak ábrázolva. Amint megkerülöm az állványt, a lélegzetem is
eláll a meghökkenéstől, majd gyorsan a szám elé kell kapnom a kezemet, de így
is prüszkölve felnevetek. Lucas meglepetten lép mellém.
-
Jesszusom, ez de morbid. Ez
komolyan sza…? – Meglököm a vállammal.
-
Ki nem mond! – figyelmeztetem, de
érzem, hogy nem bírom már sokkal tovább magamba fojtani a nevetést.
Lucas
talál egy aprócska táblát, amin valamiféle magyarázat áll.
-
A Caganer egy Katalán figura,
székelés közben ábrázolva. Az ürülék létrehozása a föld megtermékenyítését
szimbolizálja – olvassa fel hangosan.
Egymásra nézünk, mire éktelen nevetésben
törünk ki.
-
Hát így még biztosan nem gondoltam a dologra! – mondja Lucas a
nevetéstől fulladozva.
Eltakarom a számat a kezemmel, és
igyekszem rá sem nézni, hogy kontrollálni tudjam a visszafojtott nevetéstől
rázkódó testemet.
-
Elég, hagyd abba! – A szemeim már
könnyeznek. Egy nő hirtelen hátrafordul, és idegesen toppant a lábával, mint
egy ideges kisgyerek. Ez az utolsó csepp a pohárban. Elveszítjük a kontrollt,
és az illemet vagy bármiféle jó modort figyelmen kívül hagyva hangosan
felröhögünk. A teremőr dühösen néz ránk, majd feláll a székéről, és megindul
felénk. Lucas megragadja a kezemet, és a kijárat felé kezd vonszolni. A végén
már annyira kell nevetnem, hogy fáj a hasam. Amikor kiérünk a teremből, Lucas
megáll a recepció előtt, közben annyira nevet, hogy meggörnyedve a hasát fogja.
Kitörlöm a szememből a könnyet, és próbálok némi levegőt préselni a tüdőmbe. A
terem bejáratánál, amin az előbb kijöttünk, felbukkan egy másik múzeumőr is, és
dühös léptekkel megindul felénk.
-
A fenébe! – Lucas elkapja a
kezemet. – Fuss, fuss! – Sürget, és szabályosan úgy kell kimenekülnünk az
ajtón, mielőtt az őr elkap minket.
Leszaladunk a múzeum előtti lépcsősoron,
és beszaladunk az első sikátorba, hogy biztosan ne legyünk szem előtt, ha az őr
úgy döntene, utánunk ered. Az utca csendes, a lámpák fénye elég gyér. Amikor
már csak a saját cipőink dobogása visszahangzik mögöttünk, végre megállunk. Az
oldalamra szorítom a kezemet, és hangosan szuszogok, hogy némi oxigént
juttassak a tüdőmbe.
-
Ez volt életem legjobb
múzeumlátogatása – mondja Lucas zihálva, miközben a térdére támaszkodva levegő
után kapkod.
-
Nem gond, hogy el sem köszöntünk
Jacktől? – kérdezem, amikor a zihálástól végre képes vagyok megszólalni.
-
Hidd el, nem gond. Kivéve, ha
szeretnéd őt rajtakapni azzal a szőke lánnyal a ruhatárban. – Grimaszolva
megráncolom az orromat, mire Lucas halkan elneveti magát.
Kiegyenesedik
és megáll közvetlenül előttem. A keze az enyém után kutat, és amikor megtalálja,
átfogja mindkét kézfejemet. Lefelé biccenti a fejét, és lassan felém kezd
hajolni. Egész este ezt a pillanatot vártam. Végre kettesben maradtunk, az utca
körülöttünk kihalt, csak az izgatottságtól elnyílt ajkaim közül kiszökő
sóhajaimat hallani az éjszaka zavartalan csendjében. Lucas hüvelykujja a kézfejemet
simogatja, majd lassan végigsimítja a tenyerét a karomon, és megállapodik a
könyökömnél. Gyengéden maga felé kezd húzni, de aztán mégis megáll, és hezitál.
Felé dőlök, és még inkább felfelé biccentem a fejemet, hogy lássa rajtam, benne
vagyok, akarom, és hogy jó az időzítés. A tétovázása miatti türelmetlenség
eluralkodik rajtam, mire a kezem életre kel, és belemarkolva a pólójába
lábujjhegyre lendülök, hogy megcsókoljam. Viszont Lucas pontosan ezt a
pillanatot választja arra, hogy összeszedje magát, és ahogy lehunyt szemmel
előre dől, a homlokom egyenesen az orrába csapódik. Lucas hátratántorodik, és
teljesen előregörnyed.
-
A fenébe – motyogom magam elé,
ahogy a homlokomat dörzsölgetem az ujjaimmal. Lucas a kezét az orrára szorítva
egyenesedik fel, és amikor ránézek, pánikszerűen kikerekednek a szemeim. - A
fenébe! – kiáltok fel rémülten.
Az arcomból egy pillanat alatt kimegy a
vér. Lucas elveszi a kezét az orráról. Az ujjai és az arca is csupa véres.
-
Eltörött? Eltörtem az orrodat? – ugrom
oda hozzá rémülten, és gyorsan leültetem az útpadkára. Lucas az orrnyergét
szorítva megrázza a fejét.
-
Nheb – válaszolja orrhangon.
-
Sajnálom. Annyira sajnálom. –
Idegesen zsebkendő után kezdek kutatni, de ekkor jövök rá, hogy semmi nincsen
nálam. Ezen a rohadt ruhán még egy zseb sincsen.
Lucas
előhalász a zsebéből egy használt zsebkendőt, majd az orrához szorítja, de az
pillanatok alatt át is vérzik. Enyhén hátrahajtja a fejét, és az orrnyergére
szorított kézzel próbálja csillapítani a vérzést. Az arca úgy néz ki, mint egy
gyilkossági helyszín. Kirohanok a főútra ahonnan érkeztünk, és őrültek módjára
zsebkendőért kezdek könyörögni. Egy idős hölgy nagyon megsajnálhat, mert
legalább egy tucatot nyom a kezembe.
-
Köszönöm, nagyon köszönöm! –
hálálkodom neki, majd gyorsan visszarohanok Lucashoz.
Szegény
teljesen kétségbeesetten bámul rám. Annyira szerencsétlennek érzem magam. Hátrahajtom
a fejét, és a tarkójánál megtámasztom a fejét, a másik kezemmel pedig az
orrnyergét szorítom, míg ő zsebkendőt tömköd az orrnyílásába, hogy felfogja a
vért.
-
Annyira sajnálom, kérlek, ne
haragudj! – hajtogatom kétségbeesetten.
-
Bhól vatyogh – motyogja vissza, és
elveszi a zsebkendőköteget az orrától. Rosszabbul néz ki még a texasi láncfűrészes
legrosszabb jeleneténél is.
-
Nem, nem. Tedd csak vissza –
aggodalmaskodom. – Sajnálom, annyira sajnálom – mondogatom magam elé.
-
Semmi baj, Effie – mondja, és a
hangja most már nem olyan elmosódott. –
Tényleg, jól vagyok.
Miután a vérzés némileg csillapodik,
Lucas feláll, és az unszolásomra bemegy az utca sarkán lévő gyorsétterembe. Rémülten
nézem végig, ahogy eltűnik a mosdóban. A kezemet a homlokomhoz szorítom, hogy
uralkodni tudjak az aggodalmamon. A
csempézett falnak döntött háttal türelmetlenül várakozom. Hogy lehettem ennyire
béna? Ha képes lennék uralkodni a megveszekedett hormonjaimon, akkor ez nem
történik meg. A mosdóból kijön két fiatal srác, mindketten elszörnyülködve
pusmognak. Amikor Lucas végre kilép az ajtón, már szélesen vigyorog. Ellököm
magamat a faltól, és gyengéden az arcára teszem a kezemet, hogy tüzetesen
szemügyre vehessem az orra körüli területet. A vért lemosta, de a neonlámpa
éles fényében látni lehet, hogy ugyan csak halványan, de máris kékülni kezdett
az orra körüli érzékeny bőr.
-
Lucas, annyira sajnálom! Biztosan
nem törött el?
-
Száz százalék. Teljesen ép –
mondja, és enyhe mosoly játszik az ajkán. Egy kissé megnyugszom, habár biztos
vagyok benne, hogy ennek holnapra nyoma lesz.
-
Gondolom már nincs sok kedved enni
– mondom búskomoran.
-
Ellenkezőleg! – lelkesül fel. –
Ettől a sok vértől farkas éhes lettem. – Képtelen vagyok magamban tartani egy
megkönnyebbült kacajt, majd hagyom, hogy átfogja az ujjaimat, és kivezessen a
kellemesen meleg tavaszi éjszakába.
~
Az
étterembe belépve Lucas az ujjával jelzi a pincérnek, hogy két személyre kérünk
asztalt. A férfi csak rápillant az idegesen egymás ujjait szorongató kezünkre,
és egy, az étterem hátsó, eldugottabb részében lévő boxhoz vezet minket. Miután
leteszi elénk az étlapot, és felveszi az italrendelésünket, végre magunkra
hagy.
-
Azt hittem, korábban azt mondtad,
amit lehetett, azt már elrontottuk. – Lucas hangja viccelődő, én mégis az
asztalra könyöklő kezembe temetem az arcomat, és elgyötörten nyöszörgök.
-
Úgy szégyellem magam – motyogom a
tenyerembe. – Ez rettenetesen ciki volt.
Lucas megfogja a csuklómat, és elhúzza a
kezemet az arcomtól.
-
Effie, kérlek, ne legyél zavarban.
Nem történt semmi baj.
-
Dehogynem. Hiszen az orrodba
fejeltem – motyogom lehajtott fejjel.
-
Türelmetlen lettél, és rám akartad
vetni magadat. Véletlen volt. – Felpillantok rá a lesütött szempilláim alól,
míg ő összeszorított szájjal próbálja elrejteni, hogy milyen jól mulat rajtam.
-
Ez nem segít – korholom.
-
Sajnálom. Nézd, van egy ötletem.
Játsszunk vicces tényeket, rendben? Annyi az egész, hogy ha zavarban vagy,
akkor elmondasz magadról egy vicces dolgot. Kezdem én, rendben? – Attól, hogy
ennyire igyekszik azon, hogy jobban érezzem magam, kissé felengedek.
-
Szóval. Vicces tény, hogy a
barátnőm lefejelt, amikor meg akart csókolni az első randinkon.
-
Lucas! – bosszankodva az oldalába
bokszolok, de ő elkapja a karomat, és egészen maga felé fordít.
Mellém csúszik
a boxban, a nadrágja a meztelen combomhoz dörzsölődik. Teljesen közel hajol
hozzám, annyira, hogy az orrunk hegye összeér.
-
Most jön az a rész, hogy
megcsókollak. Csak azért mondom, hogy figyelmeztesselek, mielőtt megint… - Nem
engedem, hogy befejezze a mondatot, mert gyorsan a szájára tapasztom az
enyémet. Érzem, hogy elmosolyodik, aztán ismét megcsókolja a számat, mire
elnyílnak az ajkaim, és a nyelveink ismét találkoznak. A csókunkban nem maradt
semmi szégyenlősség. Lucas a hajamba fúrja az ujjait, és még közelebb húz
magához, így már a mellkasunk is összepréselődik. Érzem az ajkain a korábbi
pezsgő édességét, és a vágyakozást, ami engem is átjár. Amikor elválunk, és
Lucas az enyémnek támasztja a homlokát, hangosan sóhajtozunk.
-
A legkínosabb részt már letudtuk. Most
már csak a jó rész maradt vissza. – A szavaitól teljesen elvörösödöm, és
lesütöm a szememet.
-
Vicces tény – suttogom, mire Lucas
elmosolyodik -, a cukorborsótól kiráz a hideg.
-
Ezt észben tartom – válaszolja
vidám hangon, és az arcomat simogatja a hüvelykujjával.
-
Khm… esetleg sikerült már
dönteniük? – A pincér hangja riaszt meg minket, így Lucas illedelmesen
elhúzódik tőlem.
-
Öhm – Lucas hangja rekedt, így
megköszörüli a torkát, ami mosolygásra késztet. – Mindenből kérünk, ami vegán –
mondja most már sokkal magabiztosabban.
-
Mindenből? – kérdezi a pincér,
miközben a kezében lévő jegyzettömbre kezd írni.
-
Igen, mindenből. A lényeg, hogy ne
legyen benne semmi tejtermék… oh, és a cukorborsót is kihagynánk. – Megfogom az
asztal alatt a combján pihenő kezét, és addig csúsztatom a tenyeremet, amíg az
ujjaink össze nem kapaszkodnak. Megszorítom a kezét, hogy jelezzem mennyire
értékelem tőle ezt a gesztust.
A vacsora alatt rengeteget beszélgetünk
a suliról, a barátainkról és a jövőről. Álmokról és vágyakról. Mindketten
nagyon idegesek vagyunk, hiszen még furcsa ez mindkettőnknek, de ilyenkor Lucas
biztatására mindig közbeszúrunk egy-egy vicces tényt magunkról, ami remekül
oldja a zavarunkat. Elismerően bámulom, amikor elmondja, hogy eddig összesen
huszonnégyszer olvasta el Pablo Picasso életrajzát, ámulva hallgatom, hogy
egyszer elütötte az iskolabusz, de megúszta bármiféle törés nélkül, és hangosan
kacarászok, amikor elmeséli, hogy amikor megszületett, dús szőke haja volt,
ezért a kórházi fotós azt feltételezte, hogy lány, így a kórházi fotóján az
áll: Lány lettem! Felszabadultan osztjuk meg egymással a terveinket a jövőről,
és jó érzés, hogy nem kell úgy éreznem, hogy bírálna, vagy túl nagyravágyónak
gondolna a fényképezési terveimmel kapcsolatban.
Aztán csókolózunk az étterem előtt, az
utcán, az autója előtt és az autójában is. Addig folytatjuk, míg az állkapcsunk
már zsibbadni kezd, és a szánk alig mozog csupán, de még akkor sem szakítja meg
egyikünk sem a csókot. Minden annyira intenzív, hogy észre sem veszem, hogy
ideje hazamennünk.
Nevetséges, de egy utcával odébb parkol
le a házunktól, nehogy J. J. kiszúrja az autóját a házunk előtt parkolni. Lucas
ragaszkodik hozzá, hogy a házig kísérjen. A hátsó ajtóhoz sétálunk. Erősen
szorítom a kezét, úgy érzem, képtelen vagyok búcsút mondani tőle a mai este
után.
-
Nagyon jól éreztem ma magam.
Köszönöm, hogy elvittél a barátod kiállítására – mondom suttogva. Nem akarom,
hogy George itt találjon minket.
-
Nos, gyakorlatilag kikergettek
minket a múzeumból, és majdnem eltörted az orrom. Mondhatjuk, hogy emlékezetes
első randi volt, nem? – Nevetnem kell. Már látom, hogy nem mostanában felejtjük
el azt a balesetet.
-
Igen, az volt – mondom és hangosan
nyelek, ahogy Lucas előredőlve lehajol hozzám. Az orrával végigsimítja az enyém
oldalát. A szája a fülemnek nyomódik, amitől bizsereg a gerincem.
-
Én is nagyon jól éreztem magamat veled
– suttogja a fülembe. Lehunyt szemmel végigsimítja az arcát az enyémen, és
megkeresi a már duzzadt ajkaimat. A
csókunk vágyakozó és heves. A szája erősen préselődik az enyémhez. Szétnyílnak
az ajkaink, és a nyelvünk is találkozik. Érzem rajta a sóvárgást. Benne van a
jövő összes ígérete.
Szia!
VálaszTörlésTudom, nem szép dolog, de nagyon sokat nevettem rajtuk. :D Mintha direkt bénáznának össze ennyit, de totál el tudom képzelni, hogy mindez megtörténik a valóságban is :D
Igazán jól szórakoztam, köszönöm az élményt! :)
Puszi,
F
Szia! Én minden egyes alkalommal ha olvasom nevetek rajtuk. Tegyük hozzá, hogy mindketten izgultak és új volt nekik a helyzet. Örülök hogy tetszett! További szét hetet F!
Törlés